Egy kis irigység

Ami engem illet, én bizony irigylem erősen Drienyovszki Jánost.

Irigylem először is a gyerekkori élményekért. Olyan világból jött, a polgári és paraszti lét határáról, ahol nagy tisztessége volt a kétkezi munkának, de ahol a szülők a többre vágyás szérumát is beoltották gyermekeikbe: ahol tanulni divat volt, tudni érték. Olyan világból, ahol egy szebb időkre emlékező család mindent elveszthetett – a kisfiú csak felcseperedve tudta meg, hogy a soklakásos, soklakós ház, ahol felnövekedett, egykor nagyapja háza volt –, csak a büszkeségét nem. Ahol nemzetiségek és vallások éltek békességben egymás mellett, ahol a mások tisztelete és elfogadása mindennapi élmény volt, ahol a tolerancia alaptantárgy az elemi iskolában.

Irigylem másodszor a bátorságáért. Hogy volt ereje, ha kellett, szakítani addigi életének tereivel és szokásaival, hogy volt bátorsága szembenézni az ismeretlennel, földrajzi és lélektani értelemben egyaránt. Hogy a kisvárost, amely óvta és megkötötte egyben, előbb egy nagyobbra, majd még nagyobbra cserélte. Hogy szakmákat, foglalkozásokat váltott, ha kellett, nem szűnt meg soha újba fogni, ha úgy alakult az élete, s hogy ennek eredményeként mára oly távoli világokban is otthon tudhatja magát, mint az alföldi magyar meg a hegyvidéki japán.

Irigylem aztán a konokságáért. Hogy mindig új és új célokat tűz maga elé, és azokat tűzön-vízen át el is éri. És amikor elérte az egyiket, kitűzi rögtön a másikat. Hogy gondosan megtervezi minden lépését, és ha az élet – ez a nagy mókamester – keresztülhúzza is néha a számítását, rögtön új tervet készít, új célokkal és új megoldási lehetőségekkel.

Irigylem aztán a küzdőszelleméért. Életének nagy részét egy távol-keleti küzdősport igézetében élte le, megtanulhatta, hogy egy igazi versenyző sohasem adja fel. Van úgy, hogy alulmarad, van, hogy győzedelmeskednek fölötte, de úgy soha nincs, hogy ne lehessen újrakezdeni. Hogy ne lehessen felállni, és elindulni újabb győzelmek felé.

Irigylem aztán a szeméért. Hogy észreveszi a másoknak észrevehetetlent. Hogy ahol mi korhadt ágat látunk csak, husángot vagy farönköt, ő meglátja a lappangó formákat is rögtön.

Irigylem továbbá a fantáziájáért, mesélőkedvéért. Mert van úgy, hogy az ő szeme se mond többet a miénknél, ő is csak egy tuskót lát, mint mi – tartózkodjunk, kérem, az áthallásoktól –, ám akkor bátran belevág a dologba, valóságosan és átvitt értelemben is, és mire felnézünk, egy egész kalandos történet bontakozik ki előttünk.

Irigylem aztán természetközeliségéért. Hogy ennyire szoros viszonyban van a fákkal. A gyümölcsfákkal, hogy egészen pontosak legyünk. Tudja, melyikkel mibe lehet és érdemes kezdeni, tudja, melyiknek milyen tulajdonságai vannak, tudja, melyik mit tűr el, mit szeret. Irigylem, hogy ilyen meghitt, baráti viszonyt ápol a fákkal. Azt mondja, a gyümölcsfák törzse, amikor formálja őket, emlékszik a termés illatára.

Ha végignézik a MÚOSZ Vörösmarty utcai székházában kiállított szobrait, és jól olvassák őket, kiolvashatják belőlük Drienyovszki János egész életét, megismerhetik minden, általam irigyelt tulajdonságát. Toleranciáját, amikor hagyja, hogy a természet adta forma érvényesüljön egy szoborban, szárnyaló fantáziáját, amikor a véső meg a fűrész sosem remélt alakzatokat álmodik az anyagba, kitartását, ahogy újra meg újra nekilát egy fába teremtett dallamnak, különleges látását, ahogy felfedezi a szoborban szunnyadó történetet, bátorságát, ahogy fütyül a konvenciókra, divatokra, és megy, konokul, a maga útján: festékhez nyúl, ha a téma azt kívánja, vashoz, ha azt.

Irigylem, röviden szólva, különleges tehetségét.