Egy józan dirigens

- Édesapja a Fasori Evangélikus Gimnázium énektanára volt, kiváló orgonista, mesterének, Dohnányi Ernőnek a támogatásával ment berlini kurzusra a harmincas években. Ön írja könyvében: az SA randalírozásai, a nácik előretörése miatt változtatta később a nevét Peschóról Peskóra. Humánus indulata az egyházzenész ősöktől ered?

– A döntésben annak is része volt, hogy az őt meglátogató édesanyámat – Joseph Danhauser osztrák festőművész leszármazottját, aki egyébként szintén zeneakadémiát végzett – inzultálta egy masírozó SA-osztag, mert nem köszöntötte karlendítéssel.

- Az egyházi iskolák 1948-as feloszlatása után édesapjának át kellett képeznie magát biológia–testnevelés szakos tanárnak. Azt hogyan viselte?

– Az egész család rosszul élte meg a ’45 utáni történéseket. A szellemi elsötétítés szándékát példázza a liberális szellemiségű evangélikus gimnázium szovjet mintára történt átszervezése is. Másfelől: nekem annyiban szerencsém volt, hogy a középiskolában Sárközi Mátyás volt a padtársam. Megismerhettem édesanyját, Molnár Ferenc leányát, Sárközi Mártát és a köré szerveződő értelmiségieket. Köztük Bibó Istvánt, akinek politikai gondolkodása számomra máig meghatározó.

- A ma is legtöbbet idézett bibói gondolat: demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni. Miként emlékszik a mondat megfogalmazójára?

– Rendkívül szerény, szinte visszavonulónak tűnő karakter volt. Nem látszott rajta, milyen hatalmas spektrumú egyéniség. Ám visszafogottsága egyben hitelesítette a személyiségét.

- Padtársa, Sárközi Mátyás ’56-ban emigrált, ön viszont itthon maradt.

– Erős képek élnek bennem a forradalom napjairól. Október 23-án franciaóráról hazatérve láthattam Nagy Imrét, aki a Parlament erkélyéről beszélt. Ott volt a téren a közelemben Déry Tibor is, aki a Pinokkió becenevű válogatott műugró, Újvári László nyakában ülve hallgatta. Láttam a Sztálin-szobor ledöntését, két nappal később a pártháznál felakasztott ávósokat. Figyeltem a híreket, bennük a szuezi történetet, és tizenkilenc éves korom ellenére november elején már átláttam: a nyugat-európai politika odadobja a forradalmat az oroszoknak. Sárközi Mátyásnak és más osztálytársaimnak, akik fegyverhez jutottak azokban a hetekben, utóbb menekülniük kellett. Én is latolgattam, hogy kimegyek Bécsbe. Ám hiába tanultam nyelveket, úgy éreztem, a tudásom még kevés a külhoni újrakezdéshez. Évekig bántam a döntésemet, mert csak 1963-ban jutottam ki külföldre.

- Gyerekkorától karmester akart lenni. Ám a Czövek Emma zeneiskolájában végzett tanulmányai után a Zeneművészeti Főiskola zeneszerző szakára került, mert 1957-ben nem indult dirigens szak. Osztályvezetője, a főiskola igazgatója, Szabó Ferenc később sem engedte felvenni a szakot: értelmetlen hadonászásnak tartotta a dolgot a zeneszerzés-tanulás komolyságához képest. Zeneértő embertől abszurd vélekedés.

– Rejtélyes sértettség lehetett a dolog mögött. Szabónak amúgy Kun Béla lánya volt a felesége, és a Vörös Hadsereg politikai tisztjeként tért haza 1945-ben. Aztán a zenei életben töltött be vezető szerepeket. Egyszer benézett az egyik zeneszerzésórámra az éppen Magyarországon tartózkodó Sosztakovics, és világosan látszott: kettőjük közül Szabó a „főnök”. Sosztakovics érezhetően félt tőle. Aztán Szabó a hatalmi játszmák következtében a zenei életből is kikerült.

- Ön diplomázva Nádasdy Kálmán mellett dolgozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Írt muzsikát a tévének, kísérőzenéjével mutattak be darabot a Nemzeti Színház kamaraszínházában, amelyen részt vett Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Keresztury Dezső. Aztán találkozott a nálunk fellépő Goffredo Petrassi zeneszerző-karmesterrel. A római Accademia di Santa Cecilia mesterkurzusának tanára azt ígérte: ha valamiképpen kijut Nyugatra, felveszi az Accademiára. Útlevélkérelmét még Szabó Ferenc írta alá. Megszállta a Szentlélek?

– Az utolsó félévben be sem jártam hozzá, annyira rosszban voltunk. Tanársegédje, Vince Imre nógatására hallgatta meg diplomamunkának készült csellóversenyemet. Közölte: erre nem adnak majd semmit. Végül a vizsgabizottság kitüntetéses diplomát javasolt, és Szabó azzal magyarázta korábbi véleményét: csak féltett a döntnököktől. Azt gondolom: akkor már inkább ő tarthatott valamitől. Amúgy a hruscsovi időkben már adtak útlevelet, ám kérelmemet Szabó ugyancsak sajátos hozzáfűzések közt írta alá. Előbb gyanakodva kérdezte: Petrassi az nem valami dodekafon-e? Majd intett: vigyázzak, az olaszok a fecskéket is megeszik.

- Másfél évig lakott feleségével a római Magyar Akadémián. Bölcsész párja egyebek között bébiszitterkedett, ön pedig tanulmányai mellett korrepetált, és „négerkedett” is zeneszerzők mellett a filmgyárban. Hruscsov bukása után Köpeczi Bélát, a Kultúrkapcsolatok Nemzetközi Intézetének alelnökét bízták meg: rendelje haza. Oké, hogy a parancsra nem jött. De a család sem húzta vissza?

– Édesanyám már nem élt. Apám és minden rokonom számára nyilvánvaló volt, hogy melyik utat kell választanom. Világnyi különbség volt az otthoni és a kinti lehetőségek között.

- Utóbbiak könnyen adták magukat, vagy szerencsére is szükség volt?

– Sokáig az vitt előre, hogy tanulni akartam. A zeneszerzés mellett felvettem a dirigálást is, Franco Ferraránál. Tanított Pierre Boulez is. Ám akkor dőlt el a sorsom, amikor az Accademia végzőseként Ferrara beajánlott Lorin Maazelnek. Őt akkoriban nevezték ki a Deutsche Oper és a Deutsche Rundfunk fő-zeneigazgatójának, 1966-tól dolgoztam referenseként Berlinben. 1968-ban küldött a milánói Scalába: tanítsam be Dallapiccola Ulisséjét. Maazel vezényelte volna a bemutatót, de egy éjszaka leszakadt a nézőtéri csillár. Jó, hogy senki nem volt alatta. Az elhalasztott premier új időpontjára Maazelt már máshová kötötte szerződés. Így kaptam első lehetőségemet a Scalába. Majd a zenekar javaslatára a másodikat, Prokofjev Tüzes angyalának dirigálását, amikor Claudio Abbado lépett vissza egy vita miatt. Harmadjára Riccardo Muti mondta le Mozart Álruhás kertészlányának vezénylését, megint rám bízták a tűzoltást.

- Csak néhány a későbbi állomásokból: vezető karmestere volt a bolognai Teatro Comunalénak, a Velencei Teatro La Fenice, a milánói RAI szimfonikus zenekarának. Vezetője a düsseldorf-duisburgi Deutsche Opernek, fő-zeneigazgatója a lisszaboni operaháznak, vezető karmestere a Portugál Szimfonikus Zenekarnak. Peter Ustinovval éppúgy baráti kapcsolatban volt, mint Karlheinz Stockhausen-nel vagy Ligeti Györggyel. Nagy magasságok közelében hogyan őrizte civil józanságát?

– Miért veszítettem volna el? A dirigálás kötelesség- és felelősségérzést kíván. Emberség az alapja.

- Könyvében írja: eleinte voltak vitái nyugati kollégáival, akik nehezen hitték, hogy a vasfüggöny túloldalán nem szocialista azilum épülget.

– Az olasz művészek többsége baloldali volt a hatvanas években. Amit nem láttak, azt próbálták eszméik szerint elképzelni. A prágai tavasz leverése után már megértették a valóságot.

- Honi rendszerváltásunkat miként értékeli?

– Nem szívesen kommentálom azt, aminek nem voltam részese. Annyit érzékelek: nem jött el az a nyitottság, a józan szabadságnak az a foka, ami a bibói gondolatokból is következne.

- Pécsett megtapasztalhatta viszonyainkat. Az Európa Kulturális Fővárosa projekt idején vezette két évig a Pannon Filharmonikusokat, amíg le nem mondott. Például, mert a társulat főadminisztrátora formált jogot a művészeti profil kialakítására. Egy ünnepi hangversenyen letiltotta műsorról a Fölszállott a páva című Kodály-művet, tudniillik Pécs fideszes polgármesterének Páva a vezetékneve. Az ön lemondása kapcsán pedig azt mondta: a kora miatt sem számol önnel. Utóbbi mondatát egy Zsolnay-tállal igyekezett korrigálni. Sikerült?

– Nagy reményekkel, komoly szakmai ígéretekre érkeztem Pécsre. A koromra tett megjegyzés sokat elárul a felkészültségéből: karmestereknél a tapasztalat a legnagyobb érték. Mindegy: negyvenhat országban léptem fel, belefért, hogy egyszer átejtettek.

- Számunkra kínos a helyszín. Arról hallott: fővárosunkban működik Európa első olyan államilag támogatott színháza, amelynek direktora nácikéra hajazó eszméket hirdet.

– Abban a svájci faluban lakom, amelyben Hermann Hesse élt. Ott is nyugszik, az egyik legnagyobb német karmester, Bruno Walter mellett. Ilyen környezetben az említett hír teljesen abszurdnak tűnt: jó, hogy nem kell részt vennem mindabban, ami egy ilyen abszurd körül szükségszerűen kialakul.