Égig nőnek a fák

Kovalovszky Dániel mindig meglep bennünket. Nem ez a célja pedig: csak megy, konokul és kitartóan a maga útján, kis mosollyal a szája szegletében, fütyürészve, és mi néha azon kapjuk magunkat, bizony alaposan lemaradtunk mögötte.

Még akik jól ismerik a Kovalovszky útját, azok is elcsodálkozhattak múlt hét szerdán, a Pozsonyi Magyar intézet új kiállításának megnyitóján. (Amely a fotóhónap szlovákiai megnyitója is volt, és létrejöttében szerepe volt a pozsonyi székhelyű Európai Fotográfusok Házának éppúgy, mint a Mai Manó Háznak – na meg a kurátornak, Csizek Gabriellának, aki nagyon találóan erdőportréknak nevezi ezeket a képeket.)

Merthogy csupa fával nézünk itt (ott) farkasszemet. Kovalovszky Dániel, aki az utóbbi években nem egy emlékezetes (és számos díjjal jutalmazott) portrésorozattal vétette észre magát (elég talán csepeli fuguráira utalnunk), most – első látásra – kivonult az emberi társadalomból, hogy (mint maga is fogalmaz a fotóesszé-sorozat kísérőszövegében) valamit megmutasson a természet „örök”-ségéből, hogy a mindennapi, rohanó élet efemer értékeivel az erdők örök bölcsességét állítsa szembe. Ha Rousseau idejében ismerték volna a fotográfiát, szegényebbek lennénk néhány traktátussal, mondhatnánk erre.

Csakhogy aki megnézi a pozsonyi tárlat hét hatalmas (120x100) erdőképét (decemberig még megteheti a szlovák fővárosban is, aztán, a hírek szerint, Pesten is), egyetért velem (és Csizek Gabriellával) abban, hogy ezek bizony éppolyan (na jó, másmilyen, de lényegében hasonló) portrék, mint a korábbiak voltak. Emberi portrék, hogy egészen pontosak legyünk. Az egyenes derekú vagy hajlott hátú, gazdag lombkoronájú vagy kopasz, dús aljnövényzetű vagy szakadékba taszított fák emberi portrék – ha tetszik (és nekünk bizony tetszik, azért találtuk ki), önvallomások: egy magával és a világgal folyton elégedetlen művész megejtően őszinte önvallomásai.