Eget kérnek kamerával

A nagy budapesti filmszemlék idején kihagyhatatlan programjaim voltak a főiskolás vizsgafilmek. Szerettem ezeket a bátor, sokszor meghökkentő kísérleteket, próbáltam tetten érni a jövő nagy tehetségeit, akik közül mindig volt néhány, aki beváltotta az ígéretet.

Hasonló érzésekkel ültem be a Metropolitan Egyetem film szakosainak Cinema­scope címmel rendezett diplomavetítésére az Uránia Filmszínházba. Talán némileg a fantáziát, a szokatlan filmes megoldásokat hiányoltam a bemutatott alkotásokból, mégis reménykeltők voltak ezek a valóságos vagy fikciós történetek. A legdöbbenetesebb Czakó Adorján és Rengei Tímea Balu című filmje volt egy házaspárról: kiköltöznek egy tanyára súlyos agysérült gyermekükkel. Az anya nemcsak teljes odaadással, hanem hihetetlen szeretettel próbál javítani a magatehetetlen kisfiú állapotán, közben összefognak hasonló helyzetben lévő, de „egészséges” családokkal is egy biogazdaság létrehozására. Igazi lecke a szolidaritásról, az elfogadásról és a reményről.

Irodalmi alapanyaghoz nyúlt Zsingor Dániel a Luluval és Bozzay Balázs a Tilos és életveszélyessel. A Lulu szerzője Frank Wedekind A Föld szelleme és Pandora szelencéje című drámáiból vett ihletet. A Tilos és életveszélyesben a hatóság karantént rendel el, a területetet úgy határozzák meg, hogy azzal kettészakad egy család – mintha Mrożeknél olvastunk volna hasonlót. A sakk szerelmeseként külön érdeklődéssel néztem Jakobetz Zoltán A vándorkupa című groteszkjét: egy megszállott sakkoktató a kiskamasz csapatával mindenáron harmadszor és véglegesen el akarja nyerni a kupát, csak azt nem veszi észre, hogy a négy serdülő tanulója számára nyiladozik a világ, és az oktató erőszakosságával nemcsak elveszti őket a sakk számára, hanem maga is nevetségessé válik.

A játékfilmek közül a legjobban két olyan alkotás ragadott meg, amelyekben a ki nem mondott szavak erősebbek az elhangzottaknál. A Nélkül (Török Éva) egy apa és lánya párhuzamos élete, amely csak egy ponton fut össze: mindketten várják az anyát, aki sosem tér vissza. Gáspár Sándort még sosem láttam ennyire visszafogottnak, arcjátéka, testtartásai mesteriek. A Kikelet szintén két nagyszerű színész, Jordán Tamás és Pogány Judit jutalomjátéka. Mindketten özvegyek, a maguk szemérmes módján keresik egymással a kapcsolatot, megbékélve veszteségeikkel. Jegyezzük meg az író-rendező, Konkol Máté nevét. A YouTube-on is látható kisfilmjei (Jövésmenés, Böszörményi út) mellett már két évvel ezelőtt felhívta magára a figyelmet a Sárga csillagos kocsmák című riportfilmjével, amelyben a VII. kerületi romkocsmák vendégeit kérdezi, tudják-e, hogy ezek az épületek 1944-ben „csillagos házak”, a deportálásra szánt budapesti zsidók kényszerlakhelyei voltak. Egyéni hangja, tömörítőkészsége, az apró rezdülések iránti érzékenysége kiteljesedésre vár.

Van-e, lesz-e terük a most eget érő pályakezdőknek? Erről is szó esett a vetítések közötti keresztasztal-beszélgetésen, amelyet Kepes András, a Metropolitan Művészeti Tanácsának elnöke vezetett. A résztvevők szerint is szükség van az egyéni ötletekre, a nagy munkabírású fiatalokra a különböző tévécsatornáknál. A jelenlegi nemzedéknek sokkal több a lehetősége arra, hogy megmutassa magát, hiszen az internet, köztük az éppen említett YouTube e téren is korlátlan, és olyan nézettséget, ismertséget hozhat nekik, amelyre a tévénél aligha számíthatnának.