Drága Elza!
Elsőnek az tűnik fel, hogy mennyire papirosízűek a mondatok. Másodjára az is, hogy milyen üresek.
Alig várjuk, hogy elkezdődjenek az akciók a sok szentencia után. És végre tényleg ott vagyunk a keleti fronton („ismét harcol a magyar”). Lombos honvéd aztán egy közös bombatölcsérben összesodródik egy idős, kísértő munkaszolgálatossal (értsd: zsidóval), aki arra biztatja: mentse magát, ahogy lehet. Lombos azonban karakán, azt mondja: a honvédeskü halálig kötelez, „nem kérünk és nem adunk kegyelmet”. (Ha persze ez a filozófiánk, akkor mit reklamálunk folyton a történelemmel kapcsolatosan? „Győz a szittya förgeteg, a rohanó sereg”, énekelték akkoriban, amikor e vérben úszó hadi események történtek.)
Aztán, persze, az is kiderül, hogy ez a muszos az első adandó alkalommal átáll a bolsevikokhoz, sapkájára nagy vörös csillagot tűz, és néha dulakodásba kerül az emiatt felháborodott Lombos honvéddel, néha meg segít rajta. Bár hősünk többször is a szemébe mondja, hogy nincs rá neki semmi szüksége!
A fordulatok azonban minden drámaiságot nélkülöznek, noha vérből, puskagolyóból fölösen látunk a vásznon, ám egészében a film előrelendítője a sematikus agitprop. Talán egyetlen groteszk jelenet lép ki ebből, a szökési kísérleté. Viszont rengeteg a valószerűtlenség, az például, hogy a szovjet katonák magukkal hordják Lombos honvédet a harcban is, hol csak csalinak, golyófogónak, hol lövésznek használva.
Láttam én már ilyen irányban elfogult magyar filmet, hasonló szemléletűt 1943-ban, a háború idején. Ott is vastagon kilógott a zöldes indoktrináció szándéka.
A film kerete viszont mintha Az ember tragédiájának ötletére hajazna, csak más színvonalon: a sátán és az isten harcol az emberért...
Ezt a filmet semmiképp se küldjük ki a moszkvai fesztiválra. Még félreértenék, és akkor oda a keleti nyitás, Paks, a Déli Áramlat, a zdrasztutyi!
(Írta és rendezte Füle Zoltán.)
Bölcs István
