Dísztávirat

Kedves Woody!

Isten hozott a nyolcvanasok klubjában. Most, hogy átlépted a küszöböt, tessékelnélek beljebb (milyen jól meg tudnánk beszélni a leleteinket, a vérnyomásunkat, a cukrunkat, a neurózisainkat meg hogy miért is szédülünk el mostanában, ha felállunk), de te azt mondtad, sosem lennél egy olyan klub tagja, amelyik téged felvenne. Úgyhogy...

Na, mit is akartam még mondani?

Szóval: véleményedet tiszteletben tartva és azzal is számolva, hogy – amint mondtad – sosem olvasol el semmit, amit rólad írtak, sem cikket, sem könyvet, de egy telegramot hátha mégis. Ezért alkalmatlankodom e felejthetetlen nap alkalmából.

Magad mesélted: „Amikor születtem, az orvos kijött a váróterembe, és így szólt apámhoz: amit tudtunk, mindent megtettünk, de mégis kinyomta magát.” Most nyolcvan éve, december 1-jén Brooklynban.

Híres ember lettél. Még azt is számon tartják, hogy a New York-i egyetemen első filmes vizsgádon megbuktál. Alig győzted aztán magad vigasztalni néhány Oscarral, Golden Globe-bal, Césarral, velencei, berlini fesztiválok babérjaival, BAFTA-díjakkal meg a többivel.

Minden fontos szerepet eljátszottál, vagy a tulajdon, esendő, aszténiás korpuszodat odakölcsönözve, vagy rendezőként mások bőrét vivén vászonra. Voltál érzékeny értelmiségi, peches bankrabló, ironikus kommentátor, kétes komédiaszerző, stróman, lefagyasztott beteg, a világ második legjobb gitárosa, James Bond habókos unokaöccse, lecsúszott, vak filmrendező, szoknyavadász, költő, slemil és lúzer, szórakoztatóipari mágus, komédiás és manhattani filozófus. Játszottál profin pancsert. Még spermium is voltál a Minden, amit tudni akarsz a szexről zárótörténetében (szinte mintha Simicska Lajos írta volna a forgatókönyvet).

A játék közben azt is láttad, hogyan vált át körülöttünk a szentség szemétté. Összegabalyodott a marketing és a mosoly, a munka és a mese, a celebség és az emberség, a család és a nyilvánosság, az intim viszony és a nyájszerűen nyájas nagyérdemű, az áru és az ára, a munka és a magány, a szerep a társadalmon belül és a szerep a társadalmon kívül, a népszerűség és az önmegvetés, a frusztráció és a siker, a malomalji pszichologizálás és a keep smiling. Doktorálhatnál kollektív neurózisainkból (ezért akár tiszteletbeli magyarnak is nyilváníthatnánk).

Bizony sokan beugrottak neked, azt hívén: te magad vagy filmjeid modellje, hőse, a szorongó, neurotikus New York-i értelmiségi, aki vereségeiből és öniróniájából szublimálja a történeteit. Te tagadod. Azt állítod: ellenkezőleg! Te csupán fegyelmezett profi vagy, aki nem „vallomásokat” tesz, sőt: igazából nem is igen érdekli önmaga és az előállított „termék” sem, ha túl van rajta. Annyira nem, hogy sosem nézi meg a filmjeit, a kritikákat nem olvassa. Amikor színpadra ír darabot, annak sem megy el a premierjére, sosem látja.

A megvalósítás ugyanis – állítod – sebeket ejt a szép ideán. A szereplőválogatáson, a forgatáson, a vágáson, a hangkeverésen mindig sérül az eredeti gondolat, fokról fokra züllik. Ha kész a film, ha megszületett, meg kell szabadulni tőle, hisz minden mű egy elvetélés története. (Talán egy születésnapon nem kellene erre emlékezni.)

Annál is kevésbé, mert igen jó társaságba forgattad be magadat. Hrabal szerint – ő sem akárki! – te vagy „korunk Csehovja”. Az amerikai film legkisebb óriása (165 cm), az entellektüel, botrányhős, hiszterika, szoknyavadász és kultuszteremtő. „Ő Amerika egyetlen igazi amatőr filmese, aki megőrizte függetlenségét” – mondta rólad egy szakmabeli. De arra is büszke lehetsz, hogy méltatóid Chaplinhez mértek.

Színészként sokszor bizonyítottad, hogy te vagy a hangosfilm clownja, aki a lelkén – mondom kecses képzavarral –, szóval a lelkén hordja az ormótlan bohóccipőt. Te nem az asztalban, a székben, a forgóajtóban, a szőnyegben szoktál megbotlani, hanem tulajdon önmagadban. Hisztériáidban és vágyaidban. Szerepeidben és zavarba ejtő őszinteségedben. Chaplin a fellázadt tárgyakkal viaskodott. Te a saját érzelmeiddel, kételyeiddel és tehetetlenségeiddel, nonkonformizmusoddal és élhetetlenségeddel, abszurd őszinteségeddel. Így tudtál mulatságossá, kihívóvá, felháborítóvá és szórakoztatóvá válni egyidejűleg.

Persze vegyük figyelembe azt is, amit nagy szerényen magad mondtál: nemegyszer „túlmagyarázzák a filmjeimet”. Elégedjünk meg azzal, hogy te vagy a legeurópaibb rendező Amerikában, az, aki szakított a helybeli, történelmi gyökerű romantikával és annak örök győzteseivel, a Nap irányába ellovagoló hőssel. A magabiztos „kemény fiúk” mozi mitológiájával szemben a te antihőseid sokszor vesztesek, tehetetlenek, tépelődők. Ajkukról hiányzik a fogpaszta mosoly. Lehervadt. Vagy tán ott sem volt.

A Woody-összes: egyetlen nagy konferanszszöveg a világról. Azon belül is főleg a szabadságról, a szorongásról, a szexusról, az alkotásról és a csődről, a rasszizmusról és az értelmiségi létről, az identitás folyamatos zavarairól, a mítoszokról, az analízisről és a komplexusokról, szerelemről, szerepről és halálról. Lényegében ezzel az egyszerre lírai és mégis mindig drámai, ironikusan fogalmazott kérdéssorral folyamatosan azt firtatod, azt próbálgatod, mit ér, mire jó az az ember, akit éppen Woody Allennek hívnak.

Fantáziáló, magadat kereső művészként úgy veszítesz sorozatban, hogy valójában nyersz: rád számolnak, de fölállsz, és folytatod tovább a magad végtelenített konferanszát.

Mit is mondhatnék még?

Talán azt a bölcsességet, amit egy hazánkfiától hallottam: „Jól van ez elrendezve, betöltöttem a 79-et, és helyet cserélt nálam a szex meg a bableves.”

Ő is a te néződ! Stop. A legjobbakat kívánja kortársad:

Bölcs István