Dávid és Góliátok
Marafkó László, amióta megszabadult a hírlapkészítés mindennapi nyűgétől (látják, lehet azt ilyen szépen is mondani, hogy valakit idő előtt nyugdíjba küldenek), megtalálta írói vénáját. (Igaz, megvolt az neki korábban is, szerkesztői munkája mellett folyamatosan publikált könyveket, de azok azért jobban kötődtek az újságírói pályához.) Az elmúlt tizenkét évben kilenc kötetet publikált, a legváltozatosabb szépirodalmi műfajokban. S ahogy a műfajokat változtatja, úgy változtatja stílusát is – az egypercesektől a lírai emlékező prózán át a nagyregényig mindenbe belekóstol ez a kiapadhatatlan munkakedvű, friss szellemű, világra nyitott alkotó.
Ezúttal egy bűnügyi regénynek álcázott társadalomkritikai művel jelentkezett. Az álcázás itt csupán annyit jelent, hogy a bűnügyi szálon kívül (amely a legdivatosabbak közül való, van benne iráni atomtitok, három vagy négy titkosszolgálat, rejtjeles üzenet, van jó néhány halott, vannak gyilkos fegyverek, mérgek, félreértések és áldozatok, ahogy illik, és az egészet igazán csak a „cégek” egymással mindig barátságosan elbeszélgetni kész főnökei értik) van a regényben egy ellenbűnügyi vagy anarchikus szál is, és a kettő különös módon metszi egymást. Egy szürke pesti értelmiségi, egy „legszebb férfikorban” (tudják, ez az, amikor már megette a fene az egészet) lévő művészettörténész, egy magányos lúzer egyszerre lesz a titkosszolgálatok kiszemelt segítő áldozata, és magányos bozótharcos, aki gyilkos merényletekkel akarja emlékezetessé tenni nevenincs életét. Sikerül is neki – ahogy Marafkónak is sikerül emlékezetessé tenni a regényt, amelyben a kalandos cselekménybonyolítás mellett még arra is marad ereje, hogy pompás zsánerképeket rajzoljon a városunkról és néhány jellegzetes figurájáról.