David Bowie véglegessé vált
„Végleges David Bowie nem létezik” – szerette mondani, ha a kategóriákban gondolkodó újságírók próbálták megfejteni sokarcúságának titkát. És valóban, zenéje, imázsa állandóan alakulóban volt, soha nem cövekelt le egyetlen stílusnál, egyetlen megjelenésnél sem. Voltak olyan figurái, amelyek híresebbek voltak, mint a többi – most minden bizonnyal sokan előveszik az űrhajós Tom őrnagyot és főleg a Cipolla-szerű Ziggy Stardustot – de azoknak sem vált soha foglyává.
A folyamatos metamorfózisnak 2016. január 10-én vége szakadt.
David Bowie úgy távozott el, ahogyan minden művész vágyna rá. Két nappal halála előtt jelent meg egy káprázatos lemeze, a Blackstar, amely eddig soha nem hallott közegbe helyezte jellegzetes hangját. Amikor először végighallgattam a tömör, mindössze 40 perces lemezt (mintha csak vissza akart volna térni a nagy LP-korszakhoz az egykor technikailag megoldható és befogadhatónak ítélt terjedelemmel), az első gondolatom az volt, hogy Bowie immár bármit megengedhet magának, ez az album a művészi szabadságnak remek példája és lám, megint utat mutat, hogy a 2010-es években is lehet, sőt kell elmélyült, tartalmas, váratlan fordulatokkal teli zenét játszani. Nem hittem volna, hogy ez a lemez a végrendelete lesz. Ő bezzeg ezt jól tudta. A sors kegyes volt hozzá, nem rontotta el utolsó játékát. Megérhette 69. születésnapját, a lemeze kiváltotta lelkesedést, két nappal később nyugodtan hunyhatta le a szemét.
David Bowie egyike volt az elmúlt 50 év kevés összművészeinek. Bár ő azt állította, hogy számára a zene az igazán fontos, a többi csak körítés, de azért a pantomimos előéletű, a rock-színpadot különleges előadótérré alakító muzsikus, aki egyszerre volt delejesen szuggesztív és hidegen „elidegenítő” egyike volt azoknak, akik felmérték a rockban rejlő távoli lehetőségeket, és évtizedeken át magával vitte híveit saját útkereséseire, akár Brechtről, akár a 70-es évek nyugat-berlini pezsgő-depressziós életérzésről, vagy pedig a bennünk lakozó megsokszorozódott személyiségekről volt szó. És azon kevesek közé tartozott, akik számára a videóklip nem elsősorban promóciós eszköz, hanem az önkifejezés újabb korlátlan lehetősége. És akkor még nem szóltunk a színész Bowie-ról, akiért Marlene Dietrich hajlandó volt ismét a kamera elé állni a Csak egy gigolóban, vagy aki főszerepet játszott az egyik legkeményebb II. világháborús fogolytábor-filmben, a Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence-ben. És még festőnek sem volt utolsó.
David Bowie a művészetet komolyan és alázattal közelítette meg, önmagát azonban sosem vette igazán komolyan. „Instant sztár vagyok, öntsenek hozzám egy kis vizet, és jól keverjenek össze vele”, „Nem vagyok próféta, csak egy halandó, aki egy superman
adottságaival rendelkezik” – szokták idézni tőle. A mai naphoz azonban talán legjobban a következő mondása illik: „Mindannyian
egy időben indulunk el és érkezünk meg.”
David Bowie tehát véglegessé vált. Azért vigyázzunk ezzel a megállapítással, mert újrahallgatva lemezeit, újranézve klipjeit, filmjeit, megszemlélve festményeit még sok mindent felfedezhetünk, amire nem is gondoltunk volna.
És könyörgöm, most az egyszer felejtsük el vele kapcsolatban azt a bizonyos színváltó hüllőt...
