Európa nagyon rossz irányba tart – Mi marad a holokauszt emlékéből?
– Hihetetlen mélységgel, érzékenységgel és felkészültséggel tudósít a regényben a nácizmus utóhatásairól, az egykori SS-tiszttől kezdve az áldozatok hozzátartozóin át a holokauszttúlélők beszámolójáig. Az ’56-os forradalmat is szinte a szemtanú részletességével írja le a Rádió előtti tüntetéstől a pénzgyűjtő dobozokon át Nagy Imre beszédéig. Milyen személyes indítékok vezérelték a könyv megírásában?
– Antropológus apámat a munkája Japánba szólította. A szüleimmel és a húgaimmal két évet egy japán koncentrációs táborban töltöttünk 1943 és 1945 között. Apám elutasította a japán katonai kormányt, a salói náci-fasiszta köztársasággal kötött szövetségi szerződést. Kitörölhetetlen nyomokat, életre szóló sérüléseket hagyott bennem az éhezés, a fázás, a félelem, a fertőzések, a szögesdrótok, a katonai erőszak, a bombázások. A náci táborok mintájára működtek, nem véletlen, hogy a japánokat a Távol-Kelet németjeinek tartották. És persze újságíró vagyok, nagyfokú társadalmi elkötelezettséggel. A 20. század, két totalitarizmussal a hátunk mögött, elegendő anyagot szolgáltatott ahhoz, hogy a zsigereinkben, az emlékezetünkben, a családunktól átöröklött félelmeinkben vigyük tovább a kollektív és az egyéni traumákat. A Végállomás Budapest hosszú évekig tartó kutatómunka eredménye. Arra kerestem a választ, amire a könyvem főszereplője is, hogy történhetett meg a holokauszt, hogyan volt lehetséges az európai civilizáció elsötétedése után a sötétség újabb birodalmának kiépítése a volt szocialista országokban. Az 1956-os szabadságharc Magyarországon a szabadság fényes pillanata volt, rés a diktatúra falán. Az áldozatoknak csak az adhat elégtételt, ha emlékezünk rájuk. Ahogy Bergson is vallotta: az emlékezet a lelkiismeretünk.
– A regény egyik központi kérdése, hogy mi a szenvedések tanulsága, vagyis mi marad meg a holokauszt emlékéből. Ön szerint?
– Az utolsó előtti, ha nem az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még élnek a holokauszttúlélők közül. Az egyetlen hiteles forrás az ő elbeszélésük, amire a valós emlékezés épülhet. Az emberi kegyetlenségnek csak az éberség, a tudatosság, a veszélyeztetettség felismerése szabhat határt. Európa nagyon rossz irányba tart, egyes vezetői a különbözőség, a nemzeti érdekek, a szegregáció ideológiáját követik. A vészkorszakhoz vezető retorika, a nacionalizmus újravirágzása intő jel az egész emberiség számára. A menekültkérdés felkorbácsolta a hatalmon lévők megalomániáját. Ha az én oldalamon állsz, akkor „rendes” állampolgár vagy, ha az elesettek, a „gyanús” idegenek oldalán, akkor jó esetben megtűrt személy. Ez az alapvető emberi jogok sárba tiprása. A gyűlölet és a pusztítás iránti vágy feléledése a legveszélyesebb. Sokáig élt bennem a remény, hogy az elmúlt évszázad szörnyű tapasztalatai elég mélyen belénk ivódtak ahhoz, hogy a háborús vágyakat, a rasszizmus minden fajtáját kioltsák. A világpolitika állása viszont azt igazolja, hogy a második világháború óta eltelt hét évtized nem törölte el a másság iránti gyűlöletet, az autokrácia kísértetét. A demokratikus értékek védelme, a tolerancia egyelőre vesztésre áll.
– Regényes sorsot tudhat a magáénak. Anyai részről szicíliai nemesek leszármazottja, tudós apja és Moraviához fűződő kapcsolata révén bejárta a világot. Mi vitte az irodalom, az írás felé?
– Nagy múltra tekint vissza a családomban az irodalmi tradíció, a nagyanyám író volt. Emellett apám több ezer kötetes könyvtára is megalapozta az írói késztetésemet. Középiskolás éveimben kezdtem színdarabokat írni és rendezni a diáktársaimmal. Az ötvenes években irodalmi folyóiratot alapítottam, a Tempo della letteraturát. Moraviával kezdő íróként találkoztam, rajongtam a könyveiért, a látásmódjáért, a baloldali elkötelezettségéért. Mentoromnak, szellemi apámnak tekintettem, és nem mellesleg társamnak abban a harcban, amelyet a nők társadalmi helyzetének javításáért folytattam.
– Küzdelmes, a körülményekkel szembeszálló, a férfitársadalom részéről elutasított vagy megalázott női karakterek sorát rajzolja meg a regényeiben Marianna Ucríától Szent Klárán át Amara Sironiig. A női bátorság, kreativitás áll a figyelme középpontjában?
– Nem én hívom be a karaktereimet, hanem ők kérnek bebocsátást a lelkem, az emlékeim, a képzeletem ajtaján. A nők sok évszázados háttérbe szorulás, elkülönítés eredményeként megtanulták szublimálni a létezést, ami ellenállóbbá, sokszor bátrabbá tette őket a férfiaknál. Noha a tanult kódok alapján a nőket a patriarchális társadalom sok tekintetben ma is alsóbbrendű lényként kezeli. A törvény értelmében egyenlő jogok illetik meg a két nemet, de a mentalitás, különösen egy olyan macsó társadalomban, mint amilyen az olasz, még mindig ott tart, hogy a nőnek a konyhában, a gyerekszobában a helye.
– Feministának tartja magát?
– Úgy gondolom, hogy a feminizmus egy történelmi időszak, egy ideológia, egy utópia leírása. A feminista mozgalmak kora lejárt. A munkához, a szexuális szabadsághoz, a kreativitáshoz való jogot sikerült kiharcolnunk. Új fogalmakat kell találnunk ahhoz, hogy megfogalmazzuk a mai nők küzdelmeit, vágyait. Manapság azt látom a legnagyobb kihívásnak a női létezésben, hogy a megszerzett tudás, tapasztalat, képzettség, a velünk született empátia kellő elismerésben részesüljön.
– A civil kötelezettségvállalás, a rasszizmus elleni küzdelem, az emberi jogok védelme éppúgy részét képezi az életének. Milyen aggályai vannak a populizmussal kapcsolatban?
– Semmi nem új a nap alatt. A populizmus újra meg újra felüti a fejét a történelemben. A nép idealizálására épül, de ki mondja meg, hogy kikből áll a nép? Léteznek még társadalmi osztályok, a munkásosztály tömeget képezhet egy robotizált társadalomban? A populizmus valójában mítosz, a problémák leegyszerűsített víziója. Elutasítja a kompetenciát, de képességek nélkül a mai világban nem megyünk messzire. A populizmus éppúgy elutasítja a parlamenti képviseletet, egy sor olyan intézményt, ami a hatalmat kontrollálja, megakadályozza a visszaéléseket, a korrupciót. A szabad sajtó, az objektív igazságszolgáltatás képes ellensúlyozni a hatalom túlkapásait. Ehhez képest még mindig olyan képviselők ülnek az olasz parlamentben, akik összejátszanak a maffiával. Olaszországnak évtizedek óta nem a bevándorlók, a menekültek jelentik a problémát, hanem a szervezett bűnözés, a legfelsőbb szintekig terjedő hatalmi-pénzügyi összejátszások.
