Csonkán
A pártiskolákon nem tanítottak művészettörténetet. Ezért érezték úgy a „politikusok”, hogy az ő dolguk meghatározni, mi a művészet, mi a feladata. Már Hitlernek is viszketett a tenyere a tárlatokon („elfajzott művészet”), a nagy Sztáliné is viszketett, ő Zsdanov elvtárs fejével vakargatta, de még Hruscsov főtitkár is eligazította a festőket, szobrászokat a Manézsban rendezett kiállításon, hogy mi az izé.
Andrzej Wajda utolsó filmje egy félkezű, féllábú festőről szól, bizonyos Władysław Strzemińskiről, aki hajdanán az orosz-szovjet avantgárddal indult együtt, Maleviccsel, Kandinszkijjal, Chagall-lal. Ám a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején nem áll be Łódźban az agitproposok közé, hanem a „formaalkotást” tartja feladatának. Esztétikája nem a primitív hasonlít-nem hasonlít dilemmán alapul, hanem a látás fiziológiáján. Az „absztrakt” a diktatúrákban mindig gyanús. Csak úgy bele lehet gondolni ezt-azt? Hát akkor mennyivel szebb egy vörös naplemente vagy Sztálin elvtárs bajusza! Az nem kétértelmű.
Proskribált festőművészünket kiszorítják a szövetségből (pénz, élelmiszerjegy, támogatás), aztán a szuszt is belőle. Igaz, ő sem hibátlan. Nincs érzéke a magánélethez (elvált feleség, félárva kislány, elűzött, bizonytalan státusú szerelmes tanítvány). Egydimenziós ember ő: festő. Ebben az egyetlenben könnyű megölni. A csonkán gyakorolt funkcióban – más kapcsolatok híján – ő is kissé sematikus figura…
A korai ötvenes években a kultúrpolitika megtagadta az avantgárdot. Pesten Petőfiből csináltak lobogót, Moszkvában Gorkijhoz méricskéltek. Az úgynevezett „szocialista realizmusról” azt mondta a korabeli vicc: éjszaka, sötét szobában fekete macskát kergettek a művészek, és azt kiabálták: MEGVAN!
A Wajda-életmű záró darabját, a kiváló Emlékképeket melegen ajánlom!
(Főszerepben Bogusław Linda.)
