Csodálatos Boccaccio

Letűnt elbeszélőmódról, nagypapa mozijáról, gondolathiányról szóltak az elemzők, s persze mindenki felemlegette Pier Paolo Pasolini 1971-es klasszikusát, melyért hajdan fél napokat állt sorba az ember a Filmmúzeum előtt. Még Báron György is, aki a legmegengedőbb a recenzensek közül, könnyű, nyári szórakozásként jellemezve menti fel a mélyebb összefüggések feltárásának kötelessége alól a rendezőket.

E sorok írója nem ítél ilyen szigorúan. Megengedem, nem ez a Taviani testvérek főműve, de nagyon is végiggondolt, szerkesztett, kerek (sőt kerekített, illetve keretbe foglalt) művet kapunk, ahol a szereplők visszafogottsága épp oly tudatos, mint a múlt századi vágástechnika vagy a szándékoltan lassú elbeszélésmód és a részletező, pepecselő, minden részletre kiterjedő operatőri munka. (Simone Zampagni nevét érdemes itt megjegyezni. Az olasz filmek szerelmesei persze már korábban megjegyezték.)

Tavianiék a pusztulással (a pestissel, az öregséggel, az elmúlással) a szépséget szegezik szembe: a természeti és a humán szépséget. Ők így kívánják legyőzni a halált. Ezért van, hogy gyakran (folyton) az az érzésünk, mintha egy toscanai képeskönyvet lapozgatnánk amúgy ráérősen, belefeledkezve. Aki járt már a Firenze környéki vidéken, tudja, milyen erővel hat ott az utazóra ez a csodálatos, életigenlő szépség, Toscana szépsége. Ez is egy lehetséges Dekameron-olvasat, a Taviani fivéreké: megengedem, nem a legmegszokottabb és nem a legmodernebb.

De a megszokás vagy a modernség önmagában még nem hoz létre esztétikai értéket. A két bölcs öreg tudatosan egy ilyen öregkori Dekameront mesél el nekünk, amelyben a végső kérdések kerülnek a középpontba. Azért is lesz oly fontos a kerettörténet és azért épp azt az öt novellát dolgozzák fel (mesélik el), amelyben élet és halál, szenvedély és szenvedés kérdései kerülnek szőnyegre.

Nem csak idősebb nézőknek ajánlom.