Cserna-Szabó András: Come home, Lenin!

Mikor Lukas nyugdíjba ment, a párttól egy utazást kapott ajándékba. Két apropója is volt az ajándéknak: egyrészt a nyugdíjazás, másrészt hogy Lukas éppen negyedszázada volt a svájci kommunisták pártjának tagja. Lukas nem lepődött meg, hiszen mindenki ezt szokta kapni a pártban, ha kerek évfordulója van: ugyanezt az utazást. COME HOME, LENIN! – így hívták a túrát egymás között, mert éppen azt az útvonalat követte, melyen 1917-ben Vlagyimir Iljics hazatért Oroszországba.

„Zürichből vonattal Frankfurt, Hamburg, Sassnitzból komppal Trelleborgba, Malmö, Stockholm, fel egészen Haparandáig, onnan le Helsinki, és végül Leningrád” – mondta, és mutatta a fali térképen Markus, a svájci kommunisták elnökhelyettese, aki nagyon büszke volt, mert ezt a gyönyörű ajándékutat még ő találta ki vagy húsz éve. „A vízumot és a visszautat mindenki maga fizeti!” – tette hozzá, és nem felejtette elsütni az ilyenkor elmaradhatatlan poénját: „De ha nincs pénzed, ott is maradhatsz, ott aztán mindenki proletártestvér, nem fogod magadat rosszul érezni…”

Lukas inkább horgászni szeretett volna végre, semmi kedve nem volt ehhez a hosszú úthoz. Jó lett volna Ursulával moziba járni, már egy fél füzetet teleírt, milyen filmekről maradt le az állandó hajtás miatt. Lukas művezetőként ment nyugdíjba egy hajóalkatrészeket gyártó üzemből: 45 év munkaviszony után. A kommunista pártba a hatvanas évek elején lépett be, hirtelen felindulásból. Akkor hónapokig, talán pár évig is azt hitte, ő kommunista, de később ebben már nem volt olyan biztos. De kilépni nem akart, nem szeretett volna gyávának mutatkozni, ráadásul remek barátokat szerzett a pártban, akikkel sűrűn, még családilag is összejártak.

Úgy gondolta, ha már muszáj elutaznia, összeköti a kellemest a hasznossal. Évek óta tanult svédül, ezért úgy döntött, nem suhan át Svédországon (mint Lenin), hanem megáll a fővárosban: szétnéz, gyakorolja a nyelvet kicsit, s csak azután utazik tovább. Lukas azóta tanult svédül, mióta egy berni cég elkészítette a családfáját, és kiderült, hogy legrégebbi azonosítható őse egy svéd katona, aki IX. Károly király seregében harcolt a dánok ellen, s hősi halált halt a kalmari háborúban. Lukas hitte is ezt, meg nem is. De szeretett svédül tanulni, minden héten egyszer járt csoportos oktatásra, és az osztálytársai legalább annyira a szívéhez nőttek, mint az elvtársai. Tulajdonképpen se svédnek, se kommunistának nem érezte magát, de nem volt semmi baja se a svédekkel, se a kommunistákkal.

Márciusban már nem lehetett tovább halasztani, elindult a Lenin-túrára. Nagyon kellemetlen volt már, hogy ha összefutott valamelyik párttársával, mindig azt kérdezték tőle: „Már vissza is jöttél?”

A zürichi főpályaudvarról délelőtt futott ki a vonat. Rögtön rosszul indult a kirándulás. Otthon hagyta az olvasnivalóját. Kikészítette, de az utolsó pillanatban elfelejtette betenni a bőröndbe. Pedig hogy készült rá! Harminc éve tervezi, hogy elolvassa Trockij Életem című önéletrajzi könyvét. Eddig soha nem került rá sor, nem volt rá ideje, de a hosszú utazás most pont alkalmas lett volna az olvasásra.

Nem baj, majd Frankfurtban leszállok, gondolta, és veszek egy könyvet az állomáson az újságárusnál. De más könyvhöz mégse volt kedve, ezért inkább a svéd társalgási zsebkönyvét bújta, felkészülve a stockholmi napokra.

Hamburgig tökéletesen unalmas volt az út, a német–svéd kompon azonban talált egy könyvet az étkezőkabinban az egyik széken felejtve. Tulajdonképpen nem is egész könyv volt, csak kitépett rész egy könyvből, valami 10-20 oldal. De svédül volt, és Lukas felvidult: ezt fogja olvasni Trelleborgtól Stockholmig. Sokat kellett szótáraznia (volt egy kis zsebszótára, amit magával hozott), és végül sikerült is nagyjából megérteni a sztorit. Egy gyerekbandáról szólt a történet, akik egy belvárosi dísztó közönségét tartják egyre nagyobb rettegésben. Részegen üres üvegeket dobálnak a tó kacsái közé, zaklatják a babakocsit tologató anyukákat, náluknál kisebb gyerekeket inzultálnak, de a rendőrség csak akkor avatkozik közbe, mikor a banda (vagyis vezetője, a kis Björn) éjjel felgyújt egy galambot. Leönti benzinnel a madarat, és meggyújtja. Az utolsó mondat ez volt a kitépett regényrészletben: „A nyomozó kérdésére Björn csak annyit felelt, igenis gyönyörű volt, ahogy a lángoló galamb felrepült a tó fölé, égő szárnyainak fénye megcsillant a víz tük…” És itt véget ért a szöveg.

Na, gratulálok, a híres skandináv krimik! Hát ez se egy Dürrenmatt! És még csak a 26. oldal! Mi lehet itt később? Még jó, hogy nem az egész könyvet találtam a kompon, csak ezt a pár lapot.

Mikor Stockholmban leszállt a vonatról, már hatalmába kerítette a búskomorság. Beszállt egy taxiba, és a sofőrtől azt kérte, vigye egy belvárosi, nem túl drága, de kényelmes szállodába. A taxis a Roma Hotelbe vitte, amivel Lukas meg volt elégedve, de rosszkedve se a hosszú zuhanyzástól, se a kiváló és bőséges vacsorától nem múlt el. Na, majd ha kialszom magamat, gondolta, és lefeküdt.

Nem aludt jól, sokszor ébredt fel valami zajra, főleg az eső kopogására. Reggel is esett. Lukas erőt vett magán, fogta eser­­nyőjét, és elindult régóta tervezett svéd felfedező túrájára. Az első sarkon rögtön vidáman kérdezett meg egy járókelőt: „Ursäkta mig, men kan ni tala om vägen till Operan?” (Bocsánat, hogy jutok el az Operáig?), de a színesbőrű férfi jelezte, nem érti a kérdést. Lukas eltévedt. Másodjára egy tejszőke hölggyel próbálkozott, kizárt, gondolta, hogy ő ne tudjon svédül. „Är det langt till Stadshuset?” (Messze van ide a Városháza?), kérdezte, mire a nő öt percig magyarázott, de olyan gyorsan, hogy Lukas egy szót se értett belőle, vagyis csak annyit, hogy a férjére haragszik az asszony. Hiába voltak birtokában a bombabiztosan begyakorolt mondatok, nem boldogult velük. Sehogy se akarták megérteni, úgy tucatnyi próbálkozás után fel is adta.

Végül egy külvárosi villamossági bolt előtt kötött ki. Na, még egy utolsó próba, gondolta. Belépett. „Jag skall be att fa se pa en ficklampa, som man laddar upp med elektricitet.” És – csodák csodája – az eladó mosolyogva hozta a tölthető zseblámpát. Bár Lukasnak semmi szüksége nem volt zseblámpára, mégis boldogság öntötte el, nem volt hiába a sok nyelvtanulás.

Ennek ellenére másnap reggel kijelentkezett a Roma szállodából, taxit rendelt, a repülőtérre hajtatott, és az első járattal hazarepült Svájcba. Majd azt mondom, voltam a Szovjetunióban, gondolta a taxiban. Egy-két hétig ki se mozdulok otthonról, ne legyen gyanús, hogy ilyen hamar hazajöttem. Elolvasom a Trockijt, és forró mentateát iszom, mert kicsit meghűltem ebben a végtelen skandináv esőben. Két hét múlva meg elmegyek pecázni, aztán jöhet a mozi!

Lukas a repülőgép ajtajához vezető mobil lépcső tetején még megfordult, s akár egy politikus, integetett Svédország népé­­nek. „Pröva fruktfil en gang” – mondta integetés közben, némileg teátrálisan. Miért tette ezt? És miért éppen ezt mondta? Maga se tudta. Ez jutott eszébe: „Próbáljátok ki egyszer a gyümölcsízű savanyútejet!”