Cserenadrág

Hozzám is előbb jutott el az előadás híre, és én is csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam bepréselni magam a Kamra nézőterére, ahol (miként az ilyen eseményeken szokás) még az állóhelyeken is zsúfoltság volt. A levegőben a várakozás izgalma, a székeken a szakma (a színházi, kritikusi és nézői szakma) kiválóságai, minden adott volt tehát egy emlékezetes előadáshoz.

Aztán mégis inkább azonban lett belőle. Vagy afféle egyrészt-másrészt.

Mert az nem kétséges, hogy megannyi remek kabinetalakítást láthatunk, a színészek bravúrt bravúrra halmoznak, kiteszik a lelküket, és kidolgozzák a testük minden izmát, és az sem kétséges, hogy pazar rendezői ötletek sorával van dolgunk, sőt, hogy az egész nagyon pontosan végig van gondolva, fel van építve, meg van tervezve. Hogy megrendítően sok munka van ebben a cserenadrágban.

És az sem kétséges, hogy emlékezetes jelenetek egész során küzdhetjük végig magunkat – hogy hol a könnyünk folyik, hol a hasunkat fogjuk, hol a fejünket. Csak aztán, kifelé jövet, amikor múlik a csillagszórók hatása, gondolkodunk el azon, mi végre volt az egész petárdázás. És arra jutunk, hogy bizony semmi végre. Hogy vékony egy darab ez, egy közepes ötlet, meg az öröm, hogy most már az orosz szerző (esetünkben a két Presznyakov) is írhat, amit akar. Hogy leránthatja meg vissza.

Nincs semmi baj, voltaképp kellemes este volt, csak ami aranynak látszott a kezünkben, arról kiderült, homok. Ilyenkor az aranyásókat sajnálja csak az ember! Hogy ennyi munkával gazdagabb terepen mennyivel többre is juthattak volna.

Mindegy, majd legközelebb.