Csak háború ne legyen

Innen visszatekintve a délszláv háborúk háborúja, a boszniai elkerülhetetlen volt. Akkoriban azonban ezt még nem fogtuk fel. Azon a nyáron Végel Lászlóval Újvidékről Szarajevóba utaztunk, hogy a Zetra olimpiai sportcsarnokban részt vegyünk a Helsinki Polgárok Parlamentjének tanácskozásán, amelyre a szétesőben levő ország minden részéből érkeztek „delegáltak”. Hogy ebből a békekezdeményezésből (is) mi lett, sajnos, tudjuk.

Hasonlóan gondolkodtak a szarajevói zenészek is. „Megéreztük a közeledő veszélyt. Mi, zenészek apolitikusak és naivak vagyunk. De tennünk kellett valamit. Stúdiómban vettük fel a legnevesebb zenekarok lemezeit, amelyeken legalább egy dal háborúellenes volt, azzal az üzenettel, hogy csak háború ne legyen” – emlékezik Brano Likić, a háború előtti (a volt jugoszlávok számára ez az időmeghatározás) Rezonansa együttes vezetője, a békekoncert egyik szervezője. Ekkor született meg az a szerelemről szóló dal is, amelyet a Zetra csarnokban azon a nevezetes napon az összes fellépő zenész együtt énekelt. „Próbáinkon rendszeresen részt vett Milan Trivić újságíró, aki a Yutelnél dolgozott. Őt beszéltük rá, hogy szervezzen egy koncertet.”

A Yutel (a jugoszláv televízió angol nevének rövidítése) furcsa képződmény volt, mint sok minden más a kilencvenes évek elején. Az 1990-ben még létező szövetségi kormány (miniszterelnök: Ante Marković) finanszírozta a két évig működő összjugoszláv híradót, amelyet Szarajevóból sugároztak. A szerkesztőséget minden idők talán legismertebb jugoszláv televíziós újságírója, a horvát származású Goran Milić vezette. Később az utódállamokban ez a „jugoszláv elhajlás”, mármint a Yutelben való szerepvállalás halálos bűnnek számított. Milićnek emiatt soha nem bocsátott meg Tuđman, a horvát elnök: a spanyolul és angolul is anyanyelvi szinten beszélő tévés fontos beosztást nem kaphatott a független Horvátországban. Manapság az Al Jazeera délszláv osztályának a vezetője. Mondani sem kell: Szarajevóban. A Yutel adása 1992-ben szakadt meg, amikor a boszniai szerbek a környező hegyekből szétlőtték az épületet, ahonnan sugároztak. Cenzúra délszláv módra.

Nem a Yutel volt az egyetlen médiavállalkozás, amely a pártatlan, háborús uszításmentes tájékoztatást tűzte ki célul a háború kellős közepén. A másik ilyen, igaz, csak pár hónaposra sikerült próbálkozás a Radio Brod, azaz a Hajó Rádió volt. Főleg francia támogatással egy csapat „jugoszláv” újságíró egy, az Adriai-tengeren cirkáló hajóról sugározta adásait: híreket és sajtószemléket függetlennek számító forrásokból. Az olaszországi Bari közelében ringatóztak, mert fennállt annak a veszélye, hogy valamelyik háborúzó fél kilövi a mozgó hírforrást.

A legkomolyabb, háborús propagandát ellensúlyozó vállalkozás az amerikai finanszírozású Szabad Európa Rádióhoz kötődik, amely 1994 január végén megalakította a délszláv osztályát, hét, a hajdani Jugoszlávia minden részéből érkező újságíróval (köztük e sorok írója is ott volt). A mai napig is működő szerkesztőség a szerbhorvát mellett macedónul és albánul is sugároz műsort.

De vissza a koncerthez! A szarajevói szervezők tudták, hogy a Yutelnél van hajlandóság, és ami még fontosabb, pénz a lebonyolításhoz.

Milić és nem kevésbé neves belgrádi kolléganője, Gordana Suša elvállalta a műsorvezetést is. Aznap egész nap esett. Ennek ellenére húszezren tolongtak és énekeltek, táncoltak a sportcsarnokban és még ötvenezren az épület előtt.

„Azt kérdezték tőlünk, van-e értelme énekelni és táncolni, amíg lövöldözés van, háború van, áldozatok vannak. Mit gondolnak, ki itt a normális? Azok, akik háborúznak vagy azok, akik énekelnek? Ők hagyják abba a háborúzást, de mi soha nem teszünk le arról, hogy emberként éljünk.” Ez volt a bevezető szövege Goran Milićnek.

A koncertet a boszniai és a macedón állami televízió élőben közvetítette. Szerbiában csak az akkor még független Studio B mert vállalkozni erre a „hazafiatlan” feladatra. Horvátországban ez szóba sem jöhetett.

A fellépők között a legnagyobb jugoszláv sztárok voltak. Legtöbben Szarajevóból, de azt is tudni kell, hogy a hetvenes évektől a bosnyák főváros a popzene Mekkája volt. Innen származott a talán minden idők leghíresebb jugoszláv együttese, a Bijelo dugme, azaz Fehér gomb, amelynek vezetője, Goran Bregović akkor már egyedül lépett fel. A boszniai háború kitörése után a vegyes nemzetiségű családból származó Bregović elhagyta Szarajevót, és Belgrádba költözött, amit polgártársai nemigen bocsátottak meg neki. Igaz, nem tartják árulónak, ellentétben a bosnyák nemzetiségű, szintén szarajevói származású világhírű filmrendezővel, a vallást és nevet változtató Emir (Nemanja) Kusturicával, aki azóta is a legkeményebb szerb nacionalisták táborához tartozik.

A koncerten fellépett az örökifjú Indeksi együttes is, amelynek énekese a már megboldogult, horvát nemzetiségű Davorin Popović, Szarajevó emblematikus figurája volt. Ő volt az Énekes a városban. Így, nagybetűvel.

Vagy a belgrádi Bajaga (Momčilo Bajagić), aki az egyik legnépszerűbb szerb énekes-dalszerző. Az én barátaim (Moji su drugovi) című dala a szerb újkori diaszpóra himnusza (kb. kétszázezren vándoroltak ki, főleg fiatalok, Szerbiából a délszláv háborúk idején).

A Zetra sportcsarnok sorsa is jelképes. 1977-ben két fiatal építész, Dušan Džapa és Lidumil Alikalfić pályázatot nyert Szarajevó egyik központi részének beépítésére. A Zelena transverzala (Zöld átló) elnevezést adták munkájuknak (ennek a könnyebben megjegyezhető rövidítése a Zetra), és az elképzelés lényege az volt, hogy valamelyest enyhítsenek Szarajevó túlságosan megnyújtott alakján, méghozzá egy átlósan beépített zöldövezettel.

Időközben Szarajevó elnyerte az 1984-es téli olimpiai játékok rendezésének jogát, nosza, ki kellett bővíteni a Zetra terveit is. Itt tartották azután a megnyitó ünnepséget és itt nyerte első aranyérmét Katarina Witt is.

A békekoncert után kilenc hónappal a szerb fegyveresek gyújtógránátokkal bombázták a sportcsarnokot. A helyszínre siető tűzoltókat is lőtték, ezáltal a lángok zavartalanul végezhették dolgukat. A Zetra-sztori azonban itt még nem ért véget. A szarajevóiak az ostrom alatt ide temették halottjaikat.

A sportcsarnokot 1999-ben újították fel.