Csak a szél
1962-ben mutatta be a Balázs Béla Stúdió Sára Sándornak a Cigányok című szép, lelkiismeretes, jövőorientált dokumentumfilmjét. A végén „ha nagy leszek, tanító néni leszek, nővérke leszek, kalauz leszek”-féle ábrándok zárták a gyerekmonológokat. Egy se mondta azt: ha nagy leszek, áldozat leszek. Vagy besurranó... visszaeső... Ennyit ért a jövőbe látásunk, a belátásunk.
Elmúlt ötven év azóta. Lett-e közülük nyugdíjas tanító néni? A Csak a szél bemutatója után meg kell kérdezni.
Nagy érdeklődés várta, hisz a berlini Ezüst Medve díj mindenképp ígéretes. Amúgy sem kényeztet el bennünket premierek sorával a magyar moziipar. Hát még a filmművészet! És hát azt is tudjuk, hogy a magát illetékesnek gondoló magyar minisztérium röplapokon próbálta eligazítani a fesztivál profi közönségét, mondván: ez nem pont így van ám nálunk, ne higgyék. Persze. („Nem lú ez. Szobor” – csapott a homlokára a Nemzetközi Filmkultúra. Nem látlelet, hanem dráma. Tragédia.)
Igaz, ami igaz: nem országimázsfilm. Sem pedagógusimázs, sem hivatalimázs, sem rendőrimázs, sem cigányimázs nincs benne. Ami van: az a lesütött szemek története. A különboldogulások és boldogtalanságok súrlódásai. Az együttből, a közösből, az aszfaltozott útból, amit az 1962-es film a meztéllábak alá ígért, nem sok lett. Csak a dzsuva maradt. A rekettyés. Az instrumentumok modernek: van mobiltelefon, Skype, távirányító, baljósan surranó gépkocsi. Csupán a helyzet régi. A csirkenyak, far-hát, kiszolgáltatottság. A „cigány vagy”. És már felfelé vivő álmok sincsenek. Ebben a filmben. „Agyonlőnek, anyám, agyon is gyilkolnak” – éneklik Sára 1962-es filmjének elején. És a vadászpuskák tegnapelőtt megszólaltak. Fliegauf Bence filmje hát nagyon súlyos. Elszelelt közben ötven év! Hiába?
Kemény és keserű mű, beforr utána a torok.
