Chéri

A múlt század elején vagyunk, Párizsban, bájukat vesztett, kiöregedett kurtizánok között. Egyszerre van szakmai vetélkedés és szolidáris barátság e múlt idejű félvilági hölgyek között. (A másik fél, ami hiányzik, az a civil emberek világa lenne, benne olyan unalmas dolgokkal, mint munka, szabadság, kenyér, jó szavak...) S bár e dajnák életének középpontjában sohasem volt a család (sőt!), most mégis megpróbálják sínre tenni az utódokat, az új generációt. Akik egyébként semmivel sem tűnnek jobbnak, mint a felmenők. (Vagyis hát nem lesz belőlük sem szalonna.)

Ez a Belle Époque kora, amikor a stricik is cilinderben jártak, és a társalgás sima szava is kígyómérget rejtett. A francia kurtizánok nagyban rázták, és jól is ment l’amour és biznisz, mert mire megismerkedünk az exkéjhölgyekkel, már igencsak elegánsan laknak a hajdanán ágyról szakadtak, személyzet vigyázza lépteiket, luxusautókon pöfögnek a drámába befele/kifele.

Főhősünket, akire a kellemkedő cím utal, e hímnemű „kedvest”, a világfájdalmas, züllött, linkóci és érdektelen fiatalembert próbálja meg felrázni másik főszereplőnk (a nő), a hajdan ugyanezt az ipart űző mama kérésére. (Nevezzük ezt a lépést kínosnak, de elkerülhetetlennek. Nélküle ugyanis nem lenne film. Így se nagyon.)

A szerelmes pillantások hitelét azonban a premier plánokban megtöri a kontaktlencsék illúzióromboló látványa. Az érzelmek tombolnak, juj, a szemek halottak.

A kor persze giccsesen mutatós: in floribus a szecesszió, virágosak és nagy szélűek a kalapok, a fátyol nem rejt, hanem csábít, innen már csak egy lépés a szenvedély. Meg a szenvelgés.

Sok!

És akkor még egy szót sem ejtettünk a Maximról és a biaritzi partokról, ah!

(Rendezte Stephen Frears, játssza Michelle Pfeiffer és Rupert Friend. A közönséges mama szerepében Kathy Bates tölti be letörölhetetlenül a vásznat.)