Chaplin, a büdös

1915-ben elindult Charlie Chaplin egy Charlie Chaplin-hasonmásversenyen, és még csak döntőbe sem jutott. (Ennyire bízhatunk a tükörképünkben!) De nem ez volt vele a legfőbb baj, hanem az, hogy korabeli tanúk szerint nem szeretett mosdani. Akadt, aki megesküdött rá, hogy bűzlött. Például Minta Durfee, aki különben Fatty Arbuckle felesége volt. Ja, hogy Önöknek rá kell keresniük a fenti hölgy és úr nevére, hogy valamiféle (némafilm)képben legyenek, míg ez a Chaplin azért valahonnan igencsak ismerős – ez már a történelem fintora. (Mondjuk így, csak a gesztus és az orrhasználat kedvéért.) Azóta Chaplin odőrje elenyészett, de itt maradt a Modern idők, a Nagyvárosi fények, a Kölyök, a Diktátor és más efféle feleslegességek. Az életmű. Tisztán. Szappanszámla nélkül is helytáll.

Kis emberek nagy vigasza, ha találnak valami visszataszítót másokban. (Chaplin büdös, Hitchcock otromba vicceket csinált, Walt Disney kényszeres kézmosó volt, Truffaut szoknyapecér, Woody Allen képzelt beteg, Scorsese kokainista, és így tovább.) Efféle kisstílű kárörömökre utazik ez az amerikai könyvsorozat, amelynek szellemi horizontját a celebvadászat és a sztárimádat szabja ki. Olvasója pedig olcsón felértékelheti magát, mondván: ő fürdik, tehát jobb, mint az a büdös Charlie Chaplin.

A híres emberek titkos élete – palifogó cím. A kirakatba került nevezetesek élveboncolása, kiejtése, bejuttatása, megtapsolása vagy lesajnálása össznépi társasjátékká vált. Mint annyi minden más, ez is az Újvilágból érkezett, minden elemében (szellemében, bombasztikus szóhasználatában, magazinos tördelésében, grafikus illusztrációiban) az ottani tömegkultúra félretaposott, félrehordó termékeként. „Drogfüggők, nőimitátorok, lábfetisiszták, mániákusok” – csinál kedvet a fogyasztáshoz „a legendás filmrendezők különös, mégis igaz történetét” bemutató könyv fülszövege.

No hisz! Inkább moziba megyek.

(Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete. Amit tanáraink soha nem meséltek el. Fordította Bosnyák Edit. HVG Könyvek.)