Bulit csinálok a rémálomból – Művészet és leukémia Pávó Réka díjnyertes szelfijén
– Akkor lenne még egy kérdésem: mi lesz a foglalóval, ha végül elmarad az esküvő? – fordult az étteremvezetőhöz Pávó Réka.
– Miért maradna el?
– Mondjuk azért, mert jövő augusztusig meghalok. Leukémiás vagyok, minden megtörténhet.
Az étteremvezetőt hirtelen forróság öntötte el. Mit kellene erre reagálni?
– Hát, a rokonság lefogyaszthatja a befizetett összeget.
– Ez igazán gazdaságos megoldás, egyből meg is lehetne tartani a halotti tort – kínozta tovább az étteremvezetőt Pávó Réka. Aztán megsajnálta, és abbahagyta.
A most 30 éves Réka szereti provokálni a környezetét. Nem bántani akar, csak őszinteséget követel a másiktól. Ő is őszintén vállalja a betegségét, nem titkolja, inkább látványosan odatolja az emberek elé. Ha ő nem merül el az önsajnálatban, akkor őt se sajnálja senki. Leginkább azért ne, mert nincs miért.
– Remekül érzem magam a bőrömben – jelenti ki. A régi életéből sok minden hiányzik ugyan, de a régi énjét nem sírja vissza. Sokkal őszintébben él betegen, mint előtte egészségesen. Akkor mindenáron egy külső kontrollnak akart megfelelni, nem szívesen vállalt konfliktusokat, ma kiáll magáért minden helyzetben.
Miközben mindene fáj. Hat-hétféle gyógyszert szed, köztük gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót. Ez még jó arány, volt olyan időszak, amikor naponta huszonöt pirulát kellett bevennie. Most épp kemoterápián kellene lennie a kórházban, de begyulladt a csípője, amitől fáj a lába, amíg ezt ki nem kúrálják, nem mehet „kemokázni”. Ő hívja így a kezelést.
A kis budai lakásban hatalmas fotók díszítik a falakat. Saját képek, Réka legfőbb szenvedélye a fotózás. Olasz tájak, templomok, utcaképek, közös fotók a barátjával. Kinagyított boldogság. Ha minden a terveik szerint alakult volna, ma babasírás hallatszana a kisszobából. Dávid tavaly nyáron kérte meg a kezét, mint egy hollywoodi filmben, Capri szigetén.
Tavaly szeptemberben azonban elszakadt a film. Begyulladt Réka bölcsességfoga, két hét után sem akart elmúlni a fájdalom. Elment a fogorvoshoz, de a helyzet nem javult, egyre rosszabbul érezte magát. Egyik reggel aztán bekopogott a háziorvosához, neki gyanús lett a dolog, elküldte Rékát egy teljes vérképre a Péterfybe.
– A vérvétel előtti éjszakán a nagymamámmal álmodtam, aki csontvelőrákban halt meg iszonyú szenvedések között. Nem sokkal azután, hogy hazaértem a Péterfyből, csöngettek. A háziorvosom asszisztense volt, arra kért, hogy menjek át a rendelőbe, a doktornő beszélni akar velem. Abban a pillanatban világos volt minden. Átbotorkáltam a rendelőbe, az orvos leültetett, elkezdett beszélni a vérképemről. Közbevágtam: rák? Ő rám nézett, könnyes volt a szeme, és csak bólintott. És akkor egy perc alatt átállítottam az agyamat, mint egy GPS-navigációt. Azt még nem tudtam, mi vár rám, de azt igen, hogy a régi életem abban a pillanatban véget ért – meséli Réka.
Már másnap be kellett feküdnie a Szent László Kórházba, ott kapta meg a pontos diagnózist. Rákeresett a neten, a világháló szerint a felnőttként leukémiássá váló betegeknek alig 20 százaléka gyógyul meg. Miért ne lehetne ötből pont ő az az egy? Megkérte a szüleit és a barátait, hogy ne sírjanak előtte. Otthon vagy az utcán bőghetnek, de ha meglátogatják a kórházban, legyenek erősek. Ő is az lesz. Az első héten bekérette a kórterembe a fényképezőgépét és az állványát. Azt, hogy meghalhat, egy percig sem tekintette opciónak, úgyhogy elhatározta, dokumentálni fogja gyógyulásának történetét. Először csak képekre gondolt, aztán rájött, hogy szavakkal is ki akarja fejezni a gondolatait, érzéseit, úgyhogy belevágott egy saját blogba.
– Senki nem szeret sérültekről, betegekről olvasni, pláne nem akarja karikás szemű, kopasz, lesoványodott, életunt emberek fotóit bámulni. Elhatároztam, hogy az én leukémiás képeimen egy vonzó, kisminkelt, mosolygós nő lesz a főszereplő. Úgy is fogom föl az egészet, mint egy színházi előadást, amelynek én vagyok a főhőse. Bulit csinálok a rémálomból. Ezt persze csak azért tudom megtenni, mert hiányzik belőlem a betegségtudat.
Azért akadtak mélypontok. Főleg az elején. Sokat bőgött, olykor halálfélelem tört rá, hívőként sokat perlekedett az Úrral, gyötörte a kérdés, miért pont vele történik mindez. Idővel ki tudott szállni a haragból, el tudta engedni a megválaszolhatatlan kérdéseket, sőt, a hitéhez is visszatalált. Néhányszor állt már a halál szélén, de Isten mindig „visszapattintotta”. Ez csak jelent valamit.
Az is, hogy mennyien szeretik. Amikor biztossá vált a diagnózis, leültette Dávidot, mélyen a szemébe nézett. „Te nem erre a nőre fizettél be, aki most vagyok. Végig tudod, végig akarod csinálni velem?” – kérdezte. Dávid kinevette. Ő pontosan erre a nőre fizetett be, úgyhogy marad. Örökre.
Persze azért néhány barát elmaradt Réka mellől az elmúlt évben. Talán nem is voltak olyan mély kapcsolatok, mint korábban gondolta. Másokról meg azt nem hitte volna, hogy mennyire fontos a számukra. Például a főnökeinek, a munkatársainak. Réka Szegeden nőtt fel, az ottani egyetemen szerzett diplomát olasz nyelv és kultúra szakon, 21 évesen költözött Pestre. Meg akarta hódítani a fővárost, de ez eleinte nehézségekbe ütközött, éveken át dolgozott mindenesként egy bankfiókban. Utálta. Egy rövid ideig ügyfélszolgálatosként alkalmazták egy multinál, aztán rámosolygott a szerencse. Asszisztenst kerestek az operaház főigazgató-helyettese, Főző Virág mellé. Réka imádja a zenét, tanult is zongorázni, ez lehetne számára az álomállás. Az interjún azt érezte, elszúrta, megint hülyét csinált magából. Amikor aztán megtudta, hogy 346-an jelentkeztek az állásra, lement a sarki boltba, vett egy sört, és eltemette magában az álmait.
Mégis őt választották. Utóbb rákérdezett a főnökénél, aki azzal indokolta a döntést, hogy látta rajta: határozott, és bírja a strapát.
– Az Operában csak pitbullnak hívnak – meséli. – Az a dolgom, hogy megvédjem a főnökömet: csak azt engedhetem be hozzá, akivel ő akar beszélni. Őrületes kommunikációs kihívás feltartani és megnyugtatni az ügyes-bajos dolgaikkal bekopogó zenészeket, énekeseket. Nemcsak a közvetlen főnököm, de Ókovács Szilveszter is többször meglátogatott a kórházban. A főigazgatótól még egy könyvet is kaptam, a leukémiából felépült híres tenornak, José Carrerasnak az önéletrajzi írását.
A „pitbull” egy éve betegállományban van, de az Operában tartják az állását. Második otthonában, a kórházban rengeteg új barátot szerzett: betegtársakat, nővéreket, orvosokat. Dani, az alig pár évvel idősebb leukémiás srác különösen közel került hozzá, öt hónapig sülve-főve együtt voltak, egész nap tekeregtek a László kórház labirintusában. Réka gyakran kitolta a kerekesszékben ülő fiút a kertbe, gondozta, megetette, ha arra volt szükség. Húsvétkor Réka hazamehetett, Daninak bent kellett maradnia. Az ünnep után oda akarta adni neki a húsvéti ajándékát, de zárva találta a kórtermet, amiben Dani feküdt. Az egyik nővérke mondta el, hogy aznap reggel a fiú meghalt.
– Akkor összezuhantam. Előző este még SMS-eztünk, másnap már nincs sehol. Így fogok eltűnni én is? Nem, nem fogok.
Elutasít mindent, ami arra emlékezteti, hogy beteg. Igyekszik egészségesen enni, de valójában folyton bűnözik, esténként megiszik egy-két pohár bort, nem hajlandó lemondani a kedvenc olasz kajáiról, pláne nem a lasagnéról. Megfigyelte, hogy vérátömlesztések után nagyon kívánja a marhahúst, olyankor bármit megadna egy gulyásért vagy steakért.
A „kemokázás” okozta kopaszságot lehetőségként fogja föl. Tizenhárom parókája van, élvezi, hogy sokféle nőt képes varázsolni magából.
– Azzal szórakozom, hogy minden vizitre átalakítom magam. Jönnek az orvosok, és sokkot kapnak, amikor meglátnak. Ez a nő meg kicsoda? Az egyik doktor, aki olvassa a blogomat, azt mondta, sok mindent látott már, de hogy valaki szarból építsen várat, olyat még nem.
Egy paróka miatt jelentkezett a Huawei európai mobilfotó-pályázatára, a Next Image-re is: épp aznap kapta meg legújabb szerzeményét, amikor a felhívást olvasta. A portré kategóriában nevezett, önarcképével azt akarta ábrázolni, hogy egy leukémiás nő is lehet vonzó, erőt sugárzó, élettel teli. Nem is remélte, hogy a győztesek közé kerülhet, ehhez képest a szakmai zsűri sok ezer pályamunka közül az Art & Leukemia című alkotásának ítélte a fődíjat. Ez tízezer euró pénzjutalmat, egy Huawei notebookot, valamint – a National Geographic jóvoltából – egy olaszországi fotós szakmai utat jelent.
– Remélem, nem leszek egyslágeres szerző, mint a régi diszkósztárok – mosolyog. – Büszke vagyok a sikeremre, de a jövőben is csak akkor fogok pályázni egy fotóversenyre, ha ismét megszáll az ihlet.
Jövő szeptemberig meg kell gyógyulnia, akkor esedékes a fődíjért járó olaszországi fotós túra.
– Valójában már augusztusig fel kell épülnöm, akkorra tűztük ki az esküvőt – mondja Réka. – Már bejelentkeztünk a templomba, lefoglaltuk az éttermet, szerződtünk a vőféllyel, a zenészekkel, a fotóssal, a videóssal, a dekoratőrrel. Ez pluszmotivációt ad a gyógyuláshoz. Hát milyen ciki lenne már, ha meghalnék addig. De nem fogok. Nincs bennem kétely, jövő augusztusban ott fogok táncolni az esküvőmön.
