Bródy illatszertára
Bródy Sándor, vagy ahogy műveit jegyzi, Alexander Brody látszólag évek óta ellenáll annak a kérésnek, hogy írja meg végre önéletrajzát.
Pedig ha valakinek, hát neki szinte kötelessége volna ez: nagy szolgálatot tenne a magyar irodalomtörténetnek, társadalomtörténetnek, családtörténetnek, aztán a huszadik századi történettudománynak általában, nem beszélve a reklámtörténetről, a földrajzról, a lóversenyzés históriájáról – hogy csak néhányat említsünk azon témák közül, amelyek kalandos életében oly fontos szerepet játszottak. (Ha volna még, aki nem tudja, ő az, akinek felmenője Bródy Sándor, akiről régóta utca van elnevezve Pesten, és félmenője Hunyady Sándor, akiről – elég érthetetlenül – még nincs, s aki tucatnyi más íróval, művésszel, tudóssal ápol rokoni viszonyt. Ő az, aki otthon van a Föld bármelyik pontján – de facto is van négy-öt háza különféle országokban –, aki mindenkit ismer, aki számít az üzleti és a művészvilágban, aki hét nyelven beszél, és műveltségben sem igen veszi fel vele a versenyt senki.)
Látszólag, mondottam néhány mondattal feljebb, mert azért, óvatosan és araszolva meg mintegy véletlenül, csak készül, készülget az az önéletrajz. Nemrégiben az ízekről értekezett kis könyvben Bródy, most pedig az illatokról mond el mindent, amit fontosnak tart. Apró írások füzérében (van közöttük megrázóan szép novella, van esszé, a többség pedig e kettő között helyezkedik el) vall azokról az illatokról, amelyek számára fontosak voltak életében – s a magyarázatban máris ott lapul az önéletrajz.
Egy páratlan ember páratlan önéletrajza.
