Bowie

Hogy ki volt ő?

Nekem leginkább egy öltönyös fickó, aki a Tin Machine bakelitjének borítóján úgy nézett ki, mint egy tőzsdeügynök. Ugatott a lemeztű alatt a gitár, ő meg a lennoni munkásosztály hőséről énekelt, Istenről, csinos kis dolgokról. A rendszerváltozás hajnalán, egy bécsi lemezboltban vettem a lemezt. Éppen új reményekkel ébredt Kelet-Európa, ő meg egy kicsit mintha válságba jutott volna ezzel a csapatával. De nekem mégis tetszett, mert már megint más volt Bowie, meglepő, mély, még ebben a furcsa bádog- vagy ki tudja, milyen gépben is, amire a zenekar neve utalt.

Talán azért változott annyiszor, nehogy kiismerjük, ki is valójában.

Ő volt a pop vagy rock – de értelmetlen kifejezések ezek! – kaméleonja: cicanadrágos kalóz, borzas hajú szörny, sármos popikon, entellektüel, aki azért leállt bolondozni az öreg Bing Crosbyval, és egy zongora mellett a kameráknak elénekelték a kis dobos fiúról szóló dalt. Ha meg úgy tartotta kedve, sárga ballonkabátban üvöltözött Mick Jaggerrel az utcán, a fekete lánytrió, a Martha and The Vandellas táncos zenéjére.

Színész is volt, Iggy Pop producere, űrből érkezett különc, egy ufó, maga Ziggy Stardust, akinek sokszor a bőrébe bújt, Poncius Pilátus, akit Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjében alakított. Művész volt, költő – több korszak ikonja.

Láttam róla egy karikatúrát. A rajzon ő a kis herceg, a B–612-es kisbolygón áll, egyik szeme lekötve, haja vörösen lobog, sála úszik a levegőben. Talán a Földet nézi, ahova lepottyant egykor, és énekelt is róla sokszor.

Utolsó, Lazarus című dalát már súlyos betegen írta. A Krisztus által feltámasztott Lázárt idézi a szám, hátborzongató klip is készült hozzá. Bowie egy kórházi ágyon fekszik, szeme bekötve, szenved, de közben arra biztat minket, hogy nézzünk fel, ő a mennyben van, bár megsebzett, de nincs vesztenivalója. Szabad, mint a madár.

Ez volt az utolsó üzenete: csak hogy tudjuk, ki is ő valójában.

P. A.