Bohémélet újratöltve
James Levine a Metropolitan Operában többször elvezényelhette a Bohéméletet. Némelyik alkalmat filmre vették, némelyiket nem. Ha mozi készült, volt, hogy José Carreras énekelte Rodolfót, és előfordult, hogy Luciano Pavarotti.
Ha összehasonlító operatörténeti dolgozattal szeretném kezdeni az új évet, most hátra is dőlhetnék. Hiszen kényelmes volna azt írni, hogy a Metropolitan Opera Zenekara gazdagabban, színesebben és elevenebben játszott a Pavarotti-féle, eredetileg 1977-es, majd 2005-ben (újra) kiadott felvételen, mint a Carreras-féle és mostanában újra megjelentetett DVD-n. Amihez – ha egyszer párhuzamos operarajzzal próbálkoznék – valószínűleg hozzáfűzném, hogy a régebbi zenekari hangzás sem volt őrjítően friss és eleven, nem is szólva arról, hogy a karmester nem mindig tudott egyszerre a zenészekre és az énekesekre is ügyelni. E ponton tehát a tanulság az volna, hogy bár Levine többször próbálkozhatott, kétszer bizonyosan nem brillírozott.
Ha dolgozatom nem nélkülözné az összehasonlítás zamatát, hoszszan írnék a két Mimiről: Renata Scotto és Teresa Stratas másért és máshogy említésre méltó énekléséről. Fölhoznék talán egy-két, ma már kínos technikai problémát, locsognék erről-arról, mondjuk a rendezésről (dicsérném Zeffirellit), apróságokról és jelentős dolgokról, vegyesen. Szóval ilyenek állnának itt, ha ez összemérő-méricskélő cikk lenne, bonyolult következtetéssel a végén. Ám nem az. Mindössze annyit akarnék mondani ugyanis: nem Carreras éneke, előadásának költőisége indokolta az újrakiadást. Nem volt ő e hajdani est csillaga. (Pedig azt olvastam, hogy első felvétele Rodolfóként, a Philipsnél, remekre sikeredett, csak sajnos Katia Ricciarelli Mimije jelentősen gyengítette. Jövőre talán írok is erről egy összehasonlító dolgozatot.)
