Belső iránytű
Az Új Színház színművésze Dörner György hivatalba lépése után elsőként távozik a társulattól. Ám a gyermekét egyedül nevelő színésznő nem akar hősnek látszani: némi egzisztenciális biztonságot jelent neki a Beugró című tévéshow, és a Centrál Színházban is vendégszerep várja. Viszont a történtek után ugyanaz a kérdés rágja, mint a társulatnál maradó kollégáinak a többségét. SZTANKAY ÁDÁM írása.
Pár nappal a direktorváltás előtt meséli az Új Színház homályos emeleti előcsarnokában: közelmúltjában volt sírás, nevetés is. A mécses nyolcéves fiánál tört el, amikor megtudta: édesanyja otthagyja az általa is szeretett, biztonságot jelentő munkahelyét. Nevetni még előbb kollégáival nevettek, nagyot és mégis görcsöset, a teátrumi büfében, amikor híre jött: kiféle – és miféle eszmék nevében – veszi át náluk a terepet. Patetikus vagy sem: a tébolyt kacagták szembe.
Azt kellett aztán elmagyaráznia pityergő fiának: tébolyra hajlamos korszakokban jobb elsasszézni onnan, ahol eszementek dirigálnak. El is csitult a kissrác. Másfelől: elég őrült kihívás, hogy ilyen ügyekben kell vigasztalni a gyereket. Ahogyan az sem normális: sokan veregetik a vállát, amiért ő meglépte, amit mások nem. Csakhogy Fortunának is köszönhető, hogy a tévésorozattal s a Centrál Színház ajánlatával neki lehetőség is adódott a bátorsága mellé.
Szebb időkre ráfordulva: némi szerencse már a kezdetektől is mellé szegődött olykor, de bérletet azért Pokorny Lia sem kapott hozzá. Kacskaringókkal került a pályára, bár tény az is: belső iránytűje mindig jelezte, merre kéne menni.
Csak egyszer tévedt el nagyon. Még öccsével Visegrádon, hazafelé az iskolából, mert elfelejtették, hol is laknak éppen. De volt logika a tévelygésben, hiszen hatvani születésű lányként majd annyi hajlékban lakott családjával, amilyen számot szülővárosának neve jelez. Édesapja szakács, ráadásul művésze hivatásának, így ha egy-egy restaurant már nem inspirálta, akár megyényi váltásokkal állt tovább. Lánya is megtanulta szakaszolni az életet, nem halt bele a váltásokba.
Pokorny Lia már a balettóvodában színészi kedvet mutatott, talán a showman konyhaművész édesapjának a hatására. A nőiség bizonyos esszenciáit pedig kozmetikus édesanyjától tanulta el. A szerelem meg magától jön.
1989-ben, érettségije idején nagyon elkapta. És akkori választottja nagyon nem akarta, hogy Liából színésznő legyen. Így a fiúra hallgatva öt éven át nem is csinált semmi artisztikusat. Alkalmi melók jöttek, albérletek sora a fővárosban. Ám BKV-viszonylatokon vagy butik pultja mögött is hivatására készült: fürkészte az embereket, történeteket kanyarítva köréjük. Képzelt helyzetgyakorlatokban játszott el sorsokat.
Idővel aztán – ahogy szerelem múlt, érkezett – a főiskolára is megpróbált bejutni, de hiába. 1993-ban viszont felvették az akkor éppen Vass Péter, Simon Balázs, Ternyák Zoltán vezette Pinceszínházba. Nem egészen érti, miért: a felvételin westerncsizmában kick-boxozott a pódiumon. Szerencse is lehet benne, hogy annyiból is „levettek” valamit. A két pinceszínházas év alatt egy előadásban, a Vita a szerelemről című darabban játszott, és részt vett mindenféle, színház körüli feladatban: titkárkodástól díszletbeszerzésig. Pinceszínházas korszakáról mondja: „Ott jöttem rá igazán, hogy egész életemben ezt akarom csinálni, színész akarok lenni. Nagyon szigorú rendszerben tanultunk ott, nagy kiképzést kaptam rögtön elsőre.”
Pokorny Lia a Beugróban:
