Bedarálnak a hétköznapok – Szilágyi Zsófia: A lényeg a csúcspillanaton kívül van

– Minden relatív, de a statisztikákat nézve az átlaghoz képest nincs annyira rossz sora a főszereplőnek. Nyelvtanár, a férje ügyvéd, budai lakosok, kopottas, de azért viszonylag tágas polgári lakásban, a gyerekek cselló- és balettórákra járnak, az anyós besegít a felvigyázásukba – a Szamosi Zsófi alakította főszereplő mégis keményen megszenvedi a mindennapi rutinját. Tényleg ilyen daráló az élet?

– Szerintem igen. Akinek nem inge, ne vegye magára. Mondjuk az is igaz, hogy ez nem az élet, hanem egy nap története. Ráadásul egy olyan napé, amikor főhősünket megcsalja a férje. És ő ezt sejti. Sejti, de nem biztos benne, hezitál. Nem tudja, mit tegyen, mit ne tegyen, de olyan sok ideje hezitálni sincs, mert folyton van valami dolga, ami a vágányon tartja. Ahhoz pedig, hogy leszálljon a vágányról, erő, eltökélés és megfontolás szükségeltetne, és pont ezek nincsenek meg. Egyik sem. Az, hogy a hétköznapi rutin mennyire esik valakinek nehezére, nagyban függ attól is, hogy nyomasztják-e egyéb dolgok. Valószínűleg átszínezi az ember hangulatát, cselekedeteit, ha a hétköznapi működése közben nagyon zavarja valami vagy nagyon tart valamitől. A hétköznapi malom nem önmagában ilyen, hanem attól, hogy egy sötét háttér előtt játszódik, egy rossz sejtés árnyékában. Ez az a filter, amelyen keresztül átszűrődik a történet, és ettől nem lehet elvonatkoztatni.

– Esetünkben a néző sem mindentudó, csak annyira van beavatva, mint a főszereplő. Ő is csak sejt, találgat.

– Fontos, hogy a főszereplővel vagyunk, annyit tudunk, amennyit ő. Adott a nézőpont korlátozottsága. Az ő számára, a néző számára is. Ez hozzátesz talán ahhoz is, hogy mennyire érzékeljük a filmet valósnak. El lehetett volna mesélni ezt a történetet párhuzamosan is: láttatva a feleség és férj egy napját, de ez azt jelentette volna – többek között –, hogy a néző többet tud bármelyik szereplőnél. Van egy kívülálló jó kis nézőpontja, ahonnan átlátja, mi történik. Ennél a dramaturgiánál viszont fontos volt, hogy ne lássa át. Hogy a dilemma, Anna dilemmája a néző dilemmája is legyen. A néző sem tud, csak sejt.

Fotó: Merész Márton

– Enyedi Ildikó első asszisztenseként nagyon nagy gyakorlata van a filmgyártásban, de ami a nagyjátékfilmet illeti, mégiscsak első filmes. Hogyan válogatta össze a stábját?

– Nagyon nagy gyakorlatom nincs, vannak nálam százszorta edzettebb kollégák. De az biztos, hogy sokat számított, hogy Enyedi Ildikó filmjében dolgozhattam, és megismerkedtem az ő gyártási stábjával, közülük többen tagjai lettek a mi stábunknak is. Nagyon sok film készül Magyarországon, a szervizfilmek nagy erővel szívják fel a szakmát. Hiány van bizonyos pozíciókban, így az ember örül, ha egyáltalán eljön valaki. Nyilván egy inkubátoros filmben nem tudunk olyan összeget fizetni egy világosítónak vagy egy építésznek, mint amennyit egy szervizfilmben kapnak, de megközelítőleg egy inkubátoros filmnek is tartania kell a lépést ezzel a piaccal, különben nem tud összerakni egy stábot. Fontos, hogy a producerek milyen alkukat tudnak kötni. A mi filmünkben is a technikai stáb majdnem akkora gázsit kapott, mint egy szervizfilmben, a kreatív stáb viszont a töredékét. Így lehetett csökkenteni a költségeket. Az alkotói stábnak mindig fontos a kredit is, nem csak a fizetése, hiszen a kredit miatt hívják őket máshova is. Azt hiszem, épp e miatt a hiány miatt is indított most képzést a Filmalap leendő első- és másodasszisztenseknek, naplóvezetőknek. Minden támogatott magyar film költségvetéséből mindenki köteles egy bizonyos százalékot erre az oktatásra fordítani, hogy kitermelődjenek azok a stábok, szakemberek, akikkel később egyébként nyilván mi is fogunk dolgozni.

– Hogy alakult ki ez a hiány? Azért kapkodták el a magyar szakembereket, mert jók voltak, vagy pedig azért lettek jók, mert sokat foglalkoztatták őket nagy nemzetközi produkciókban, amelyekben hatalmas gyakorlatot szereztek?

– Úgy tudom, hogy a régióban nálunk a legnagyobb az adókedvezmény. Az amerikai és nyugat-európai produkciók számára korábban Prága volt a legolcsóbb, ma Magyarországon járnak a legjobban. A szervizfilm lényege az, hogy az érkező produkciók hozzák magukkal a szakemberek egy részét, de nem mindenkit. A világosítót vagy a sminkest sokkal olcsóbb a helyi erőből megoldani, mint szállást, utazást fizetni. A szervizfilmekben közreműködő magyar technikai stábok szinte folyamatosan dolgoznak, nem egy filmet csinálnak évente, hanem sokat. Ez a technikai tudás feltehetően beáramlik a magyar filmekbe is, így edzett és nagyon felkészült stáb érkezik akár egy inkubátoros filmbe is. Egy olyan első asszisztens számára, aki száz- meg kétszáz napos forgatásokat tart kézben, 28 napot levezényelni semmi. Ugyanakkor a szerepkörök nem teljesen ugyanazok egy magyar, mint egy külföldi produkcióban, egy első asszisztensé sem, és ez feszültségeket is szülhet.

– Ha valaki olyan rendezőnél dolgozik asszisztensként, mint Enyedi Ildikó, rengeteget tanulhat a szakmáról. Felmerül azonban, hogy nem késlelteti-e a saját filmrendezői karrierjét. Hiszen lelkesen és jól csinálja, hogy egy remek szakember és művész keze alá dolgozik, ez viszont rengeteg idő és energia.

– Engem biztosan nem ez vetett vissza. Én azért álltam ilyen nehezen neki, mert gyengének éreztem magam. Egy forgatás levezényléséhez mégiscsak szükséges valamiféle összeszedettség, erő vagy elszántság, ha ez nincs meg, akkor nagyon veszélyes belevágni. A filmkészítés, ellentétben az írással vagy a festészettel, nem magányos tevékenység. Ha jön egy ötlet, akkor az író leül a papír elé, de egy rendezőnek több tucat vagy akár száz embert is be kell vonnia a tervbe. Ez nagyon megterhelő. Amikor úgy érzed, nem vagy elég határozott, nem tudod pontosan, mit szeretnél, tele vagy kétellyel, akkor nagyon nehéz ennyi embert rászabadítani arra, hogy csináljunk együtt valamit. Ráadásul pillanatok alatt megérzik a kollégák, ha valaki nem tudja, hogy mit akar valójában.

– Igen, de a filmrendezés, akárcsak egy színház igazgatása, nem demokratikus műfaj, a rendező mozgatja a szálakat.

– Szerintem éppen Enyedi Ildikótól lehet megtanulni azt, hogy ezek nem feltétlenül diktatórikus viszonyok, ő ugyanis kollegiális viszonyokat épít. Megbeszél dolgokat a stábjával, ami nem azt jelenti, hogy mindent megbeszél, sőt elég világosan meghúzza a határt, hogy mi az, amit ő dönt el, és mi az, amiről konzultál másokkal. Szerintem a magyar rendezők közül ő az egyik, aki remek kompromisszumokat tud kötni, nem köti az ebet a karóhoz, vagyis nem feltétlenül, mert van, amikor köti, belátja más részlegek szempontjait, nem uralkodik, de határozottan vezeti a stábját.

– Mikorra és mitől múlt el a félelem, hogy nem tudja uralni azt a helyzetet, amit rendezésnek hívnak?

– Biztos, hogy egy érési folyamat eredménye is, hogy az ember egyszer csak úgy érzi, már „nem olyan lágy a feje lágya”, de ebben magának Ildikónak is nagy szerepe volt, aki nem úgy óriás a szakmájában, hogy elveszi mások kedvét az alkotástól, hanem épp ellenkezőleg, zseniálisan önt erőt az emberekbe. Sosem feledkezik el arról, amikor a tanítványaival dolgozik együtt, hogy az a másik is egy rendező, vagy legalábbis szeretne az lenni, és időről időre fölteszi például a kérdést: nagyon szép, hogy itt asszisztálsz, de hol a saját forgatókönyved? Mikor küldöd?

– Önnél mekkora szerepe van a néző véleményének? A filmkritika eljut a médián keresztül, de hogyan tudja meg, mit gondol a néző? A rendező nem ólálkodik álruhában a mozi kijáratánál, hogy kifülelje, mit mondanak a távozó nézők.

– A nézők véleménye nagyon közvetlen módon jut el a rendezőhöz a tesztvetítéseken, amikor a még félkész filmet látja a meghívott közönség, amely lehetőleg olyan emberekből áll, akik semmit nem tudnak a műről, meg olyanokból, akik sokat vagy legalább valamit tudnak. Ilyenkor nagyon könnyű az ő szemükkel nézni, és észrevenni, hogy mi működik, mikor válik unalmassá. Szóval a nézői vélemények ebben a formában még nagyon direkten jutnak el. Néha mondaniuk sem kell a nézőknek, annyira világos, hogy mi a helyzet, mit kell csinálni. Ahogy szinte minden rendező, én is átvágtam a filmet a tesztvetítés után, és kivettem belőle húsz percet. Húzni kell, mert különben rámegy a többi perc is arra, amit az ember nem húz ki. És később ott vannak a közönségtalálkozók is, bár ott nagyon direkt kritikát már ritkán fogalmaznak meg a nézők, inkább egyszerűen elmennek. Volt néhány olyan közönségtalálkozó, amikor befejeződött a hivatalos kérdezés, és a nézők egymással kezdtek beszélni. Elmondták a kommentárjaikat, a reflexiójukat, aztán reagáltak egymásra, én ki is maradtam belőle egy idő után. Csendben figyelhettem. Számomra ezek voltak a legérdekesebbek. Gondoltam, hogy na, végre megtudom, hogy mit láttak valójában, mit gondolnak, mit éreznek. De akik ott maradnak, az már a szűrt közönség.

– Akkor megteszem én is a saját nézői kommentáromat. Végig azon gondolkodtam, amikor néztem a filmet, hogy ebben a másfél napban a szorongás, az őrlődés, a rémképek helyett miért nem kérdezi meg kerek perec a főszereplőnő a férjétől, hogy akkor hogyan is áll a mi történetünk. Hogy nem mer szembesülni egy helyzettel? Sem azt mondani, hogy akkor most vagy nem találkoztok, vagy ha igen, mire hazajössz, ott találod a bőröndöd az ajtó előtt. A problémamegoldás helyett inkább homokba dugjuk a fejünket.

– A kérdés azt sugallja, hogy ha megkérdezné, ha egyszerűen, frappánsan, karakánul odaállna, akkor minden megoldódna. Miért nem képes erre? Olyan egyszerű lenne. De tényleg, miért nem? Miért nem tudunk időnként teljesen egyszerű kérdéseket feltenni? Mitől tart az ember, mit fél elveszteni, mit kockáztat, milyen megfontolások vezetnek valakit, amikor nem bír, egyszerűen nem mer feltenni egy kérdést? Elváljunk? Ez a kérdés egyszerű, de feltenni nem mindig egyszerű. Az ember ugyanis nem minden esetben bírja ki a választ. És ha azt érzi, hogy nem bírja ki, akkor nem teszi fel. Anna a film vége felé felteszi a maga kérdéseit, akkorra érett meg a pillanat. Ráadásul ez dramaturgiai kérdés is. Nem tudom, hogy az érthető volt-e, hogy ők a férjével, Szabolccsal már nagyon sok vitán vannak túl. A férfi vonzódik valaki máshoz, aki ráadásul a nő egyik barátnője, itt hetek óta áll a bál. Amikor hetek óta áll a bál, az emberek bizonyos szempontból óvatosabbakká válnak. Nem feltétlenül kívánnak kirobbantani még egy vitát. Ráadásul amellett is szólnak érvek, hogy mi van, ha Szabolcsnak igaza van: már elmúlt, nincs semmi, Anna rémeket lát. Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjében a szereplőknek van terük és idejük azzal foglalkozni, ami számukra éppen akkor a legfontosabb, hogy mi és miért történik a kapcsolatukkal. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen az a helyzet, amikor valami hasonló történik, csak éppen nincs rá idő. Égető lenne, égeti is a szereplőt, de helyette valahova máshova kell figyelnie. A Bergman-filmben a második vagy inkább a harmadik jelenet úgy ér véget, hogy a nő megtudja, hogy a férje megcsalja, és el akarja hagyni. Felhívja a barátaikat, akik bevallják, hogy hát igen… ők ezt már egy jó ideje tudják, utána arról már csak értesülünk, hogy felkelnek a lányai. De milyen az a nap, amikor felkeltek a lányai? Milyen ez a lányaival töltött idő? Nem a csúcspillanat érdekelt, a nagyjelenet, hanem az, ami előtte és utána van. Illetve az, amikor a csúcs sehogy sem bír kibontakozni. Mindig közbejön valami teljesen banális és hétköznapi. Beteg a gyerek, és ki kell fújni az orrát. El kell menni lázcsillapítóért. Ez van.

– Az egyszeri mozinéző azt gondolja, hogy ha egy rendező filmje kikerült a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába, mi több, elhozza a FIPRESCI-nek, a filmkritikusok nemzetközi szövetségének a díját, utána pedig több fesztiváldíjat kap, majd megkapja a magyar filmkritikusok díját is, azonnal bombázni kezdik a producerek. Mi lesz a következő film?

– Fogalmam sincs. Van, aki 37 filmet forgat le egy élet alatt, van, aki kettőt. Még nem tudom, melyik kategóriába tartozom, de ha az eddigi életemet nézzük, valószínűleg a „kettes számrendszerbe”. Sokat hallom, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Biztosan így van, de egyelőre nem látom, hol a vas. Kell egy jó ötlet, de az nem terem mindennap, legalábbis nálam nem. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell dolgozni rajta, hogy legyen.

– Nehezen tudom elképzelni, hogy nincs ötlete. Lehet, hogy a saját ötleteivel is túl szigorú?

– Persze, de valahová fel kell tenni a lécet, és jobb, ha nálam akad el az ötlet, mint ha valaki másnál. De nemcsak ötlet, hanem harci kedv kérdése is, hogy az ember mikor viszi vásárra a bőrét. Kikívánkozik-e a harctérre? Én most nem kívánkozom ki. De ez nem jelenti azt, hogy sosem fogok.