Bátorság!

- Évekig egy-egy értelmiségi döntött a POSZT kínálatáról. Tavaly a szakma úgy határozott: egy társszakma képviselője, egy szakíró és egy közéleti személyiség válogasson. Idén ön mellett kezdte a mustrát Zappe László, a Népszabadság kritikusa, és az első Orbán-kormány kultuszminisztere, Rockenbauer Zoltán. Két hónappal később Márta István, a POSZT művészeti vezetője Bicskei István táncos-színészt, a Magyar Teátrumi Társaságnak és a Vidéki Színigazgatók Egyesületének jelöltjét is meghívta a bizottságba. Állítólag a határon túli színházak felelőseként. Nincs némi összevisszaság a rendszerben?

– Elvileg a hajdani szakmai szövetség utódjának, a Magyar Színházi Társaságnak a feladata a POSZT lebonyolítása. Ha jól tudom, idén először a nemrég megalakult, vidéki színházakat tömörítő Magyar Teátrumi Társaság is képviseltetni kívánta magát a válogatásban. Nincs is semmi baj ezzel, világnézeti korlátoltságról egyik zsűritag esetében sem beszélhetünk. Mindegyikünk maga választja ki, melyik nap mit néz meg, de állandó kapcsolatban vagyunk, megbeszéljük a látottakat.

- Egyfelől: a bővülés a deklaráltan jobboldali Teátrumi Társaság erősödését jelzi. Másfelől: azt hittem, hogy a válogatók valamiféle szisztéma szerint haladnak.

– A színigazgatóknak kellene ajánlaniuk előadásaikat, de ők a válogatás márciusi kezdetekor még tartanak attól, hogy ismeretlen kimenetelű bemutatókat javasoljanak. A nyári mustrán az előző évad márciusa és a jelenlegi februárja között színre kerülő művek vehetnek részt. Ezért aztán elindultunk „az orrunk után”, s a folyamatosan megbeszélt munkamegosztást „alakítgatták” az időközben mégiscsak befutó javaslatok. Engem ezúttal elsősorban a vidéki kőszínházak érdekelnek. Egyrészt, mert civilben inkább alternatív csapatok produkciói vonzanak, ám zsűritagként jólesik szélesíteni a látókörömet. Másrészt én is vidéken, a Pécsi Nemzeti Színházban kezdtem honi pályafutásomat, később Szeged, Veszprém, Győr és Debrecen vendége is lehettem. Szociológiai szempontból is izgatott: mi változott azóta?

- Ami például a színészeknek otthont adó egyes színészházak körülményeit illeti, arról sokan azt mondják: harminc-negyven éve csak az itt-ott előbukkanó csótányok generációi változtak bennük.

– Tény, hogy – tisztelet a kivételnek – még ma is a hajdan lerakott linóleum maradványa foszladozik, a bútorok egy része is akkor került oda, amikor először szálltam meg ott, sok-sok éve. Ez a miliő ugyanakkor ma is „finanszírozható” a csekély színészfizetésből. Vagyis a színháziak hétköznapjaiban nincs változás. A színház a színészbüfével, a színészházzal külön univerzum minden városban. Polgárainak többsége gyökértelen az adott helységben, a társulat jelenti a családot. Számukra szinte az is mindegy, hogy csökken-e a kultúra támogatása, mert megélhetésük alapja az egymás közötti szolidaritás. Persze aki teheti, az ország túlfelén is elvállal egy-egy vendégszerepet, akár napi hatszáz kilométert utazva.

- Mindez azt jelezné: vidéken egyáltalán nem fontos a színház?

– Összetettebb a helyzet. Vidéken a színház sokkal fontosabb, mint azt egy fővárosi képzelni tudná. A színházak esténként és a hétvégi délutánokon is megtelnek, mindenki elegáns, ad magára. Egy konkrét példa a látogatottságra: a negyvenezres Zalaegerszegen kilencezer a színházbérletesek száma! A bérletesek mindenütt köszönő viszonyban vannak, az agoraként működő színházi előtérben beszélik meg egymással az élet apróbb-nagyobb történéseit. Ugyanakkor a tizenöt és huszonöt év közötti korosztály nincs igazán jelen. Ezt persze Budapesten is így láttam. Ők inkább alternatív helyszínekre járnak, de talán látogatnak ifjúsági előadásokat is, a mi válogatási körünkbe azonban ezek nem tartoznak bele. A vidéki színház nézőterén ugyanúgy érzékelhető az a sajátos közösségi élmény, az erős összetartozás, mint a színészek között a büfében, színészházban. Amelyet ugyanakkor áthat a hajdani évtizedek békésen provinciális hangulata.

- A vidéki színházi környezetben nem érződik mindaz, ami a közéletben borzolja a kedélyeket?

– A büfében és a színfalak mögött azt érezni: van bizonyos félelem a jövőtől, de mivel a színészek alapjában a hivatásuk szerelmesei, szakmailag minden körülmények között próbálják a legtöbbet nyújtani. Egyébként ugyancsak régi időket idéz, ahogyan egyes vidéki színházak vezetői a POSZT válogatóját fogadják: szívük szerint a vörös szőnyeget is elé gurítanák.

- Mi jellemzi a repertoárt? A vidéki színházak élén szinte mindenütt a Magyar Teátrumi Társaság tagjai állnak, akik „a remény színházát” kívánják megteremteni.

– Lehet ideologizálni, de a vidéki repertoárt szigorúan a közönség igénye alakítja. Ami persze csak elvben jelent korlátokat. Például Szombathelyen, a Jordán Tamás vezette Weöres Sándor Színházban kínálnak fogyasztható musicalt is, de a repertoárból ugyancsak kihagyhatatlan Shakespeare-opusok egyike, a Szentivánéji álom a Mohácsi fivérek elképzelései szerint fut: erős jelenkori, közéleti reflexiókkal. A Jeles András által színpadra állított Zarándokéneket látva pedig az első percekben magam is nehezen „kapcsoltam”, mert annyira szokatlan mifelénk ez a fajta színházi nyelv. Ám aztán a mellettem ülő, kezdetben roppant tanácstalan, fekete kosztümös, nyugdíjasok bérletével színházat látogató asszonyok is moccanatlan figyelemmel ülték végig a kétórás produkciót. Nem mondom, hogy mindent értettek, de ráéreztek arra, hogy fontos, erős dolgok történnek a színpadon. Gyorsan hozzáteszem: ez csak egy a pozitív példák közül.

- Az tény: Jordán nem a Magyar Teátrumi Társaság prominense.

– Cseke Péter viszont igen, aki Kecskeméten csinál merész, „bevállalós” színházat, a Színházi Társasághoz tartozó rendezőknek is teret adva. Vidnyánszky Attila, a Teátrumi Társaság elnöke, a debreceni színház direktora pedig határainkon túli vendégrendezőkkel dolgozik együtt, bátran követve az európai színházi irányzatokat. De merész darabválasztást láttam például Székesfehérváron és Pécsett is! Az említett teátrumok sem üres nézőterek előtt kísérleteznek, amiből az is következik: a legbecsontosodottabbnak hitt társadalmi szokások is feloldhatók, ha a cél világos, nincs mögötte blöff. Vagyis, ha szándékhoz képesség társul.

- A Balázs Péter vezette szolnoki színházban például tapasztalni ilyen együttállást?

– Szolnokon, Zalaegerszegen, Szegeden, Békéscsabán, Kaposváron minden szempontból korrekt előadásokat láttam. Pénzhiány ide vagy oda: döbbenetesen szép díszletekkel, jelmezekkel, a hipernaturalizmusig kidolgozva. A nézőnek nem nagyon kell azon gondolkodnia, hogy egy-egy elem mit jelezhet. A színészi gárda mindenütt vegyes, de soha nem éreztem, hogy bárki megúszni akarná az előadást.

- A hatalom támogatta, „a remény színházának” zászlaja alatt működő teátrumok esetében van esély ennél többre?

– Úgy gondolom: a szakmai munka hétköznapjait nem az ideológia dönti el. Inkább színházszakmai gondom akadt nemcsak vidéki, de néhány kedvelt fővárosi teátrum esetében is. Ők rutinszerűen követik a Sztanyiszlavszkij-módszert, amelyet számos európai műhely részben túllépett, részben magába építve haladott meg. A jelenkor színházának a puszta katarzison, feloldáson túl az is célja, hogy minél inkább megmozgassa a nézőt szellemileg. Az itt-ott tapasztalható pozitív impulzusok mellett mintha megállt volna az idő.

- Csupán színházi világunkban?

– Biztos, hogy nem. Ahogy az sem kérdés: a változáshoz intellektuális képességek mellett bátorságra is szükség van.