Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – Két szuperhős nem fér meg egy csárdában

Aki nem látta Az acélembert, annak érdemes rögtön bepótolni a hiányosságát, mielőtt megnézi a Batman v Supermant, ugyanis Snyder nemes egyszerűséggel onnan folytatja, ahol Az acélembert abbahagyta. Miután Superman legyőzte Zod ezredest egy gigantikus harcban, Metropolis városa romokban hever és Superman a világ legellentmondásosabb figurájává vált.

Miközben sokak számára Superman még mindig a jövő reményét jelképezi, addig egyre többen gondolják úgy, hogy veszélyt jelent az emberiségre nézve, így Superman kénytelen igazolnia magát. Ami pedig Bruce Wayne-t illeti, szerinte Superman egyértelműen veszélyt jelent a társadalom számára, így mindent megtesz, hogy elpusztítsa.

Itt már többről van tehát szó, mint rivalizálásról, igazi gyűlölet és bosszúszomj vezéreli Batmant és semmi sem tudja már megakadályozni a két szuperhőst, hogy szembe szálljanak egymással. Persze, mint a legtöbbször, most is találunk egy nevető harmadikat, aki sokkal veszélyesebb, mindkettőjüknél és nagyobb hatalommal is rendelkezik.

Hiszek Zack Snyderben?

Ez lenne hát a Batman v Superman alapfelállása. Nem nagyon rajongtam soha azért, amikor két teljesen különböző univerzumot mixeltek. Batman ugyan egy tényleg szinte (és itt a hangsúly a „szinte” szón van!) emberfeletti karakter, fantasztikus kütyükkel, elképesztő erejű és páncélzatú járművekkel, miközben Superman egy földönkívüli lény, aki repked a levegőben, a szeméből sugarakat lő ki és gyakorlatilag csak a kryptonite nevű ásványi anyaggal lehet elpusztítani. A problémám ezzel az egész keveréssel az, hogy miközben a Batman világa igazából – minden furcsasága ellenére is – alapvetően teljesen valóságos, addig Supermané inkább science-fiction.

Ugyan ezt a „kompatibilitás hiányát” elmondhatjuk a két univerzum stílusáról is: Batmanét már egy jó ideje a barokkos, sötét, baljós hangulat jellemezi, míg Superman azért még mindig egy színes, életvidámabb, „marvelesebb” univerzum. (Még akkor is, ha ugye DC Comics az is.)

Bár ez a stílusbeli különbség alapból zavart, a film tényleg hanglatus trailerei elkapták a figyelmet és egyre kíváncsibban és türelmetlenebbül vártam a kész alkotást – különösem azt látva, hogy Affleck Batman-alakítása már a trailerben is ígéretesnek tűnt.

Affleck beletrafált

Igen, hogy pozitívummal kezdjünk: Ben Affleck talán az eddigi legjobb Batman színész. Igaz, passzol is színészi repertoárjához ez a kissé unott, már-már életunt idősebb Bruce Wayne figura, aki merev arccal és baljós tekintettel kommunikál szinte mindenkivel. Ha megnézed az idősebb Batman kalandjait bemutató képregényeket és rajzfilmeket, akkor látni rajta, hogy az idősebb Bruce Wayne tényleg pont ilyen: kiégett, életunt, blazírt és Affleck alakítása egyértelműen telitalálat.

Arról nem is beszélve, hogy amikor a maszk mögé bújuk, akkor karaktere még meggyőzőbb. Sokkal fenyegetőbb, súlyosabb Bale-hez képest is és a többi Batman színészt egyértelműen lejátssza a vászonról. Azzal lehet érvelni, hogy Bale talán komplexebb és érdekesebb Bruce Wayne karaktert formált meg, de amikor Affleck a maszkot viseli, sokkal jobban passzol a sötét, baljós karakterhez, akit a képregényekben, rajzfilmekben és játékokban is megszoktunk.

Nem panaszkodhatunk Henry Cavill Supermanes alakításával kapcsolatban sem. A forgatókönyv miatt komplexebb, és önmarcangolóbb karakter és annak ellenére, hogy ez a figura eltávolodik az eredeti Superman figurától, ettől mégis érdekesebbé, szerethetőbbé válik. OK, elismerem, hogy nem vagyok valami nagy szakértő Superman ügyben (sosem kedveltem a képregényeit, vagy rajzfilmeket) de Cavill alakítása szerintem nagyon rendben van.

Ami Jesse Eisenberg Lex Luthor figuráját illeti, ebben a tekintetben már egy kicsit kevésbe vagyok elégedett. Nagyon nehéz Heath Ledger Jokerét felülmúlni és a forgatókönyv, illetve Eisenberg is kicsit ebben az irányba ment el – miközben a színész nem sokat mutatott fel a szokásos repertoárján túl. Azért nem lőtt mindig mellé, Lex Luthorja sokszor tényleg hátborzongató, máskor pedig meglepően emberi, viszont nagyon sokszor olyan érzésem volt, mintha még mindig a Mark Zuckerberget alakítaná a filmvásznon.

Eisenberg Luthorja azonban közel sem ér fel ahhoz a negatív élményhez, amelyet az egyébként igazán kedvelt színészem, Jeremy Irons okozott, mint Alfred, Bruce Wayne inasa és bizalmasa – különösen Michael Caine felejthetetlen Alfred alakítása után a Nolan filmekben. A Batman-kánon szerint Alfred szereti és állandóan félti Bruce Wayne-t (többe között azért is, mert a szülei halála után ő nevelte fel), ehhez képest Irons nagyjából annyi érzelmet mutat Affleck Wayne-je iránt, mintha tényleg csak a munkáltatója lenne. Mivel egyébként Irons kiváló színész, gyanítom, hogy Snyder rendezői utasítása miatt kaptunk tőle egy ilyen Alfredet és nem azért, mert ennyire nem jött át neki a karakter.

Csapó! Mondom, csapó!

Igen, a legfőbb probléma a Batman v. Supermannal nem is a színészi játék, hanem Snyder rendezői és vágói munkájában rejlik. A film első szakasza elképesztően unalmasan hömpölyög, anélkül, hogy túl sok minden történne: gyakran láthatunk olyan magánéleti jeleneteket, amelyek ilyen filmbe nem illenek, másrészről egész egyszerűen feleslegesen növelik a filmidőt.

Nem hiányoznak a logikai bakik sem a filmből, az egyik jelenetben Superman például majdnem megfullad, amikor egy Kryptonite végű lándzsát kell felhozni a vízből (ez az egyetlen anyag, ami gyengíti és megölheti) de a következő pillanatban már túl nagy erőfeszítés nélkül repked, miközben ugyanúgy a kezében tartja.

Amit pedig most sem úszunk meg az a Bruce Wayne szüleinek meggyilkolását bemutató jelenet. Könyörgöm, van még olyan ember a FÖLDÖN, aki már nem ismeri kívülről ezt a sajnálatos eseményt?! Láttuk már Tim Burtuntől, Christopher Nolantól, sőt, a Warner által forgalmazott Batman játékokban is, kívülről fújja már mindenki, de nem, Snydert kényszert érez rá, hogy ugyanazt a jelenetet jó hosszan bemutassa, ráadásul még meg ismételi párszor! OK, megértettük, hogy fontos a sztori szempontjából, de legalább Snyder képileg valami izgalmasabb elemmel is megspékelhette volna, mert kb. olyan érzésem volt, mintha megint a ’89-es jelenetet láttam volna újraforgatva.