Baloghmari örökös tagsága

„Kedves Marika,
mi nagyon
szeretjük magát...”

„Kedves Marika, mi nagyon szeretjük magát, és éppen ezért bocsánatot kérünk, hogy a legutóbbi műsora közben olyan rendetlenség volt a lakásban, mert nem volt beágyazva.” Ezt a levelet Balogh Mária, vagy ahogy az egész ország hívta, „a Baloghmari” még pályájának elején kapta, amikor sokan gondolták: ha ők látják a riportert, akkor a tévés is láthatja őket. Így az utca embere igazán személyes viszonyban érezte magát a riporterrel, különösen a Baloghmarival, akinél senki sem beszélte jobban az egyszerű emberek nyelvét. „Hogyan képes egy angol lady úgy beszélgetni a munkásokkal, mintha ő is közülük való lenne?” A pesti VII. kerület „csikágói” részén egy körgangos házban töprengett ezen egy kamasz lány, aki arról álmodozott: egyszer tévés lesz. Amikor aztán Balogh Mari tanítványa, majd barátja lett, Szegvári Katinak könnyű volt megtalálni a megfejtést. Az MTV első női riportere, a fegyelmezett angol lady valójában csepeli prolilány volt, aki nem felejtette el, honnan jött.

Egy szoba-konyhából: klozet az udvaron, víz a sarkon. Mari úgy maradt egyke, hogy egyik testvére rossz szívvel született, csak heteket élt, a másik agyhártyagyulladást kapott, és mert nem volt orvosság, ’44 telén a karácsonyfa alatt halt meg. A vasöntő édesapa és a háború után batyuzó édesanya a sajátjukénál jobb sorsot akart a szép szőke kislánynak. A nyolcosztályos bencés gimnáziumba íratták, de segíteni nem tudtak neki, gondolták, az is megteszi, ha időről időre jól elverik.

– Valószínűleg átok rossz gyerek voltam – ismeri be hetven-egynéhány év távlatából Balogh Mari.
Hozzáteszi, Csepelen az volt az ünnep, ha a fűszeres négy gyereke engedte egy kört menni az utca egyetlen biciklijén. Meg amikor édesapja fizetéskor a zsebében hozta a neki szánt egy mérce szotyolát.

Ki érthette volna nála jobban a legendássá vált Ebédszünet műsorban a melósokat? Már az elsőből is világraszóló botrány lett: az emberek teli szájjal ekézték a nyereségelosztási rendszert. Elterjedt, hogy a Baloghmari ellenforradalmat csinál a műsorában. Lett nagy vizsgálat, két kb-titkárral. Szerencsére az egyik Nyers Rezső volt, aki kiállt a riporter mellett: arra való ez a műsor, hogy még mi is tudjuk, mi történik kint a való életben. Ez volt a zöld lámpa. Jöhettek az adások az Ebédszünetben, majd A Hétben arról, hogyan építtették fel házukat vezetők saját beosztottaikkal, hogyan szüntette meg egy téesz a téglagyárat, amelyet cigányok saját pénzükből hoztak létre, hogyan szántották be a terményt, amelynek betakarításához éppen kevés volt a gép és a munkáskéz.

Aztán valami eltört Balogh Mari életében. Amikor a nyolcvanas években Hajdú János lett A Hét főszerkesztője, közölte: neki csak szép és okos nők kellenek. Az ember mégsem mondhatja, hogy igenis, szép is, okos is vagyok! Hajdú némi vita után egy szemeteszsákban egyszerűen kitette az MTV első női riporterének, a miskolci tévéfesztivál igazgatójának holmiját a folyosóra. Egyévnyi parkolópálya jött.

– Mindenki arra várt, hogy kilépjek, én meg azt mondtam: ha beledöglök, akkor sem állok fel, nekem ebben rutinom van.

Kiadta a dühét

Korán szerzett rutin volt az. Balogh Mari szülei elváltak, ő édesanyjával Pécsre költözött, hogy a Leöwey-gimnáziumban biflázza a latint: kell majd az orvosi egyetemre. A pénz azonban mindig nagyon kevés volt, így harmadikos gimnazistaként jelentkezett, amikor a pécsi rádió bemondót keresett. Bemondónak nem kellett, riporternek bevált. Annyira, hogy érettségi után fel is vették gyakornoknak, majd megszerették, elismerték, állandósították. „Térden csúszva jössz te még vissza” – jósolták pécsi kollégái, amikor hitt egy Budapestről érkezett főnöknek: pont egy ilyen lányra van szükség az induló televíziónál.

Amikor Mari megérkezett, hamar kiderült, hogy ez csak szövegelés volt, felvenni senki sem akarja. Az aranyhajú, vékony lányt számos patrónus fogadta volna viszont ágyába – amiből nem kért. Igazi albérleti nyomor következett, sűrű éhkoppal, míg egy kolléga végre megszánta, és befizette az újságíró-szövetség menzájára. Ott fakadt ki egyszer, nyomdafestéket nem tűrően: azt terjesztették róla, hogy az öccse valójában a fia, és hogy ellenforradalmár volt Pécsett, ő azért szerkesztette be a stúdió műsorába ’56 októberében a Himnuszt. Volt ott egy idegen ember is, vajszínű öltönyben és cipőben, de ő nem törődött vele: végre kiadta magából a dühét.

Másnap hívatták a televízió személyzeti osztályára: fel volt véve. Ott tudta meg: az ismeretlen vajszínű ember Bányász Rezső volt, aki a pártközpontban felügyelte a rádiót és a tévét.

– Később talán ezért terjesztették rólam – igazi pártemberek is –, hogy „ejtőernyősként” érkeztem. Pont én, akit még a szakszervezetek is ellenzékinek kiáltottak ki.

Az egyéves helyben járás után Balogh Mari a nyolcvanas években lett még osztályvezető is, később a TV 2-ben indított Sorsok címmel új műsort, de ami eltört, azt igazán már soha sem lehetett megragasztani. Sokan arrogánsnak, gőgösnek látták, pedig igazából inkább csak görcsös volt. Frászos, ahogyan mondja, teli komplexussal, hogy ő nem végzett egyetemet, nem beszél idegen nyelveken, nem síelt, nem korcsolyázott...

De valószínűleg ez sem az igazi megfejtés. Talán ott volt baj, hogy hű maradt ahhoz, amit a képernyőn ő talált fel. A kritikai műsorokhoz. A nézők között hiába volt népszerű az a tükör, amit felmutatott. Főnökeinek előbb-utóbb mindig kényelmetlenné vált, hogy az ő adásaiból örökké baj lett. Sorsok című sorozatát a kilencvenes évek derekán akkori főnöke azzal szüntette meg: kikéri magának, hogy neki a vasárnapi ebéd közben azt kelljen néznie, ki mindenki lett munkanélküli, hogyan csúsznak az emberek a nyomorba.

Balogh Mária, a Magyar Televízió első női riportere 1995-ben, negyvenévi munka után nem azért állt fel, mert nem kapott többé saját adást, így beosztott riporterként kellett folytatnia. Azért, mert egy harmincéves szerkesztő felírta egy papírra, hogy mit kell kérdeznie. Akkor betette maga mögött az ajtót.

Életében akkor már két legfontosabb ügy volt. Mostantól teljes figyelmet szentelhetett Andris nevelésének. Andris Balogh Mari halmozottan hátrányos helyzetű, sokszorosan mozgássérült és enyhén értelmi fogyatékos unokaöccse. Szülei válásukkor intézetbe adták volna a négyéves kisfiút, Mari közölte: erről szó sem lehet, Andris legalábbis átmenetileg vele él majd. Ez az átmeneti állapot már huszonhét éve tart.

A Magyar Televízió örökös tagsága szimbolikusan némi elégtétel volt, anyagilag meg a tisztes nélkülözésből való menekülés. Andris végtagjai közül csak bal keze működik. Neki speciális nadrágra van szüksége, a négy évre kapott tolókocsik két év alatt összeroskadnak alatta. Ha kiszabadul a szobából, közlekedni sem tud úgy, mint mások. Költség költség hátán.

Az életjáradék negyedikén szokott jönni. Május elején csak nem érkezett. Balogh Mari telefonált: a bérszámfejtőnek fogalma sem volt arról, hogy ő ki és mit keres. Kérte az osztályvezetőt, aggódó hang kérdezett vissza: „Balogh Mari? Gondolja, hogy tudhatják, maga kicsoda?” A szerencse az volt, hogy az osztályvezető tudta. A baj meg az, hogy közölte: nincs több pénz.

– Gusztustalannak tartanám, hogy magamért szóljak – mondja Mari. – Mi majd megleszünk valahogy: apám néha azt mondta, most vasárnap két fogást eszünk: zsíros kenyeret meg a haját. Én már voltam életemben fent, és voltam lent, itt Angyalföldön visszatalálok Csepelre, a kör bezárul. De ágyhoz kötött nagybeteg Bednai Nándi, a kiváló rendező, őt kitehetik a kórházból, ha nem fizet. És a remek operatőrnek, Bíró Mikinek is huszonnégy órás felügyeletre van szüksége. Velük mi lesz?

Túlélnek, variálnak

Kérdezem, most milyen műsort csinálna, ha csinálhatna. Felvillanyozódik:
– Azt mutatnám meg, hogy a kortársaim között milyen túlélési technikák vannak, ki hogyan variál, hogyan intézi, hogy még élet legyen, amit él.

Erről eszembe jut: politikusok, szakértők a rendszerváltás előtt és azóta is szívesen hivatkoznak a „zemberekre”. De volt-e tévés a Baloghmarin kívül, aki megkérdezte őket, és hiteles válaszokat kapott? És van-e ma?

Balogh Mária pályájáról vall: