Bächer Iván a politikusokról átnyergelt a pozsonyi kiflire

Úgy értesültem, ha minden jól megy, Bächer Iván már most pénteken, a Pozsonyi Pikniken dedikálja új könyvét. (A rendezvényről majd később, de azt előrebocsájtom, hogy nem kell érte a határon túlra menni, csak a XIII. kerületi Pozsonyi útra.) A riporthoz el kellene érni a szerzőt, de a telefonszáma csak nem akar előkerülni. – Miért forgatsz fel mindent azért a számért, megnézed az újlipótvárosi teraszokat, valamelyiken biztos ott ül az Iván – mondja az egyik kolléga. Amellett, hogy igaza van, még stílusos is lenne így mikrofonvégre kapni a szerzőt.

Az új könyv címe ugyanis Újlipócia, tehát témája az Újlipótváros, műfaja pedig nehezen meghatározható. Mert egyrészt komoly helytörténeti mű, a negyed szinte minden házáról beszámol töviről hegyire, felidézi a régvolt lakókat és lefesti a mostaniakat, hangulatokat, ízeket, szagokat elevenít meg, sajátságos irodalmi portrékat prezentál. A kötet egyben album is: ahogy már jó ideje a Bächer-könyveket, ezt is Teknős Miklós fotói díszítik.

– Sajátos városrészkalauz – böki ki végre a szerző, amikor a Pozsonyi út 3. alatti vendéglátó-ipari egység teraszán (hol másutt?) azzal nyaggatom, hogyan határozná meg könyve műfaját. – Műfaji szempontok nem vezettek, írtam, ahogy jött.

Láthatóan nemcsak szemlélője és leírója, hanem része is a lipóciai colour locale-nak. Odamennek, megszólítják, leülnek mellé pár szóra. Irodalomtörténeti adalék, hogy Tersánszky Józsi Jenő végigülte a Németvölgy és a Krisztinaváros borozóit, és asztalához a költőktől a szenesemberig bárki odatelepedhetett. Bächert látva el lehet képzelni, milyenlehetett az a feeling, azzal a különbséggel, hogy mindez most nem Budán, hanem az Újlipótvárosban zajlik, szenesemberek pedig már nincsenek.

– Nem itt születtem, nem itt nevelkedtem, de ahogy írtam a könyvben, itt élt a dédanyám, itt éltek a nagyszüleim, a szüleim, itt él a húgom, és két házzal arrébb, a körút túloldalán magam is laktam sokáig, elég jól ismerem ezt a környéket – mondja Bächer Iván. – Télen, amikor nincs terasz, nehezebb az élet itt. Nagyon jó környék, mert itt egyszerre van kereskedés, itt a házakban nemcsak irodák vannak, hanem laknak is, ráadásul viszonylag sokféle népség. Jól esik, ha az ember olyanokkal tárgyal, akikkel kevesebb szóval is megértik egymást. Itt jó állapotú házak vannak, ezeket nem lehetett ledózerolni, mint a VI., VII. és VIII. kerületben. Itt, a XIII.- ban volt bőven az önkormányzatnak területe a gyárak helyén, itt nem kellett annyit lopni, mint a szomszédos kerületekben, itt lehetett békén hagyni. Sokkal több az őslakos, kontínuis a lakosság. A könyvesboltban az előbb beszélgettem egy nénivel, aki kilencvenkét éve él itt az Új-Lipótvárosban, és még emlékszik arra, hogy itt, ahol most ülünk, valamikor fakereskedések voltak. És bár a Pozsonyi utat leszámítva ezen a környéken nincsenek fák, de benn az udvarokban ott vannak a kertek, és ez nagyon jó.

Azt írod, olyan ez, mint egy kisváros, és látom, itt mindenki ismer, megszólítanak, kommentálják a legújabb írásaidat.

Ez nem az én privilégiumom, itt mindenki mindenkit megszólít, itt az emberek együtt jártak iskolába, régtől ismerik egymást. Én inkább csak beleszoktam, beletanultam ebbe a világba. Ide visszavágynak az emberek. Van úgy, hogy a fiatalok, akik itt nevelkedek, majd elmentek Budára családot alapítani, egyszer csak rájönnek, hogy Budán a fű nő, de más nem történik. A Rózsadombon kocsival közlekednek, itt viszont gyalog járnak az emberek, tehát találkoznak. Nekem teljesen átalakította az életmódomat ez a teraszozás. Itt töltöm a délutánjaimat és az estéimet is. Nem hívok vendéget, ha valakivel találkozni akarok, akkor az idejön.

Nem túl kényelmes így? Ha az ember vendéget hív, akkor össze kell kapnia magát, és főznie is. Aki olvas téged, tudja, hogy. Újabban nem olvashatni tőled gasztronómia témában írást.

Mert kevesebbet főzök, többet vagyok egyedül esténként. De ha nem vagyok egyedül, akkor sem nagyon főzök, csak hetente egyszer, akkor fogadok vendégeket is.

Nézgelődsz, figyelsz. Ez egy komoly munka, mint írod, a figyelés. Fejben jegyzetelsz?

Mindig van nálam toll meg papír. A kocsmában kérek tömböt, és a számolócédulára írok. Az adatokat, neveket, egy-egy támpontul szolgáló szót mindig feljegyzek.

Amikor utoljára interjút készítettem veled, a kávéházban tréfából lefényképeztelek, ahogy felkapod az ott heverő Magyar Hírlapot, és úgy teszel, mintha elmélyülten olvasnál. A sors iróniája, hogy egyik írásod, melyet a Népszabadság nem közölt le, végül, tudtodon és szándékodon kívül a Magyar Hírlap hasábjain landolt.

Sokat nem kívánok már ezzel foglalkozni, azt gondolom, hogy a magyar jobboldali sajtó magát minősítette ezzel a gesztussal, hogy az engedély nélkül lehozta az interneten keringő opuszomat.

Aki ismer, tudja, hogy az „érted haragszom, nem ellened” – indulat fűtött, amikor ismét „beolvastál” a kormányon levőknek. Lehet, kissé nagylöttyös lett az indulat, mint írtad később: ököllel verted a zongorát. De kétségkívül jobban fáj az embernek, ha a „sajátjai” nem fogják fel, hogy mi van.

Nem fogják föl. Megírtam már szelídebben is, annak nem volt visszhangja. Szerintem évek óta belenyugodtak, hogy elvesztik a választásokat, sőt, szinte már kívánják is, és mindent megtesznek ez ügyben, hogy ez így történjen. Nem gondolnak másra, csak a saját életükre, a saját tíz- vagy százmilliójukra, a végkielégítéseikre. Azt nem a BKV felügyelőbizottságába akkreditáltak között létezik egyetlen ember is, akit érdekel a budapesti tömegközlekedés. Jövő menő emberek, egyik nap a vasutat, másnap békávét vagy téglagyárat irányítanak. Odamennek, kirúgnak embereket, kidobják a könyvtárat a szemétre, mert érdekes módon az igazgatók általában gyűlölik, ha marad valahol munkahelyi könyvtár, aztán felveszik a végkielégítést és távoznak.

Mégis logikusabbnak tűnne, hogy a kritikádat a saját oldalad sajtója közölje.

Amúgy szerte a világon problematikus, hogy mi jobboldali és a baloldali. Hogy egy példát mondjak: a Fidesz, amely jobboldali pártnak vallja magát, szerintem szervezeti felépítésében nem is leninista hanem sztálinista, hiszen semmiféle belső demokratizmust nem ismer, vezérelv szerint működik, programjában tisztán kádárista, lelkében pedig, kimondom nyíltan, szélsőjobboldali pártnak érzem. Az MSZP pedig miért lenne baloldali, mi a baloldali benne?

Nehéz manapság meghatározni, mi a baloldaliság.

Amit én valójában mindig és radikálisan képviselek, az az antifasizmus, az pedig miért lenne baloldali. Nyugat-Európában ezt a jobboldali pártok is teljes mértékben elfogadják. Ha nálunk valaki következetesen antirasszista, nem fogad és tűr el semmiféle kiközösítést, az szélsőbaloldalinak számít. Ebben az értelemben vagyok én mindenekelőtt baloldali. Azt gondolom, hogy én egy polgári szociáldemokrata vagyok, akinek nincsen pártja. Ezt próbáltam megfogalmazni a nagy vihart kavaró dolgozatban, hogy egy igazán szociáldemokrata mentalitású polgárnak ma nincsen Magyarországon pártja.

Sokan nyilatkozták, hogy ugyanígy érzik.

Én azt gondolom, hogy az életnek az a rendje, hogy ha valamire szükség van, akkor az majd létrejön, annyi szabadságtartaléka pillanatnyilag még van a társadalomnak. De én erről nem szeretnék többet beszélni. Engem az jobban érdekel, hogy most pénteken falunap lesz a Pozsonyi úton és a környező utcákban. Ki-ki lehozza a főztjét vagy a süteményét a szabadtéri asztalokhoz, lesz színpad zenével és irodalmi programokkal. A szellemi programokon túl bográcsolni is fogok, azonkívül ősszel bemutatunk egy újlipótvárosi kabaré, abból adunk egy kis előzetes ízelítőt.

És mit főzöl?

Pokolpörköltet, ami nem más, mint olyan erős marhapörkölt, hogy erősebb már nem tud lenni. Sokan a szeretik az erőset itt. Aki meg nem annyira, az kóstolgathat a pozsonyikiflisütő-verseny után.

Szóval a politikusokról átnyergelsz a pozsonyi kiflire.

És sokkal jobban fogom magam érezni.

A Pozsonyi Piknik – melynek egyik apropóját épp Bächer Iván könyvének megjelenése adta – részletes programját minden egyéb tudnivalóval