Babits és társai

Finom stílusbravúr, ahogyan az első lapokon a szerző megidézi az első világháború utáni heroikus fájdalom dinamikus nyelvezetét, a korabeli „fentebb stílt”. („Nem ömlik sugárban a vér, nem hullnak arany mosolyú ifjak a porba.”)
Ekkor kezdődik néhány irodalomtörténetileg jegyzett személy kicsit kusza története, s egy szerelemé, amelyben a főhősök megőrizték magányukat.

Az író mindegyikük szerepébe belepróbálja magát. Hol egyikük, hol másikuk nevében beszél. Szinte folyamatos a szerepcsere, a körtánc, amely lehetőséget ad a kontrapunktos szerkesztésre, az egyéni álláspontok s még inkább az érzelmek kifejezésére.

A naplók, szövegtöredékek, versek színes foltokból álló patchwork takaróvá állnak össze, s alatta vacognak „Bandi árvái”. A főhősök: az elbizonytalanodott egzisztenciájú Babits, a „maga sem tudja, mit akar” özvegy (Adyné Csinszka), a kézen-közön került költőfeleség (Tanner Ilonka) és a gyorsíróból íróvá lett fura barát (Szabó Lőrinc). És még néhány (nem jelentéktelen!) epizodista.

A legrészletesebb, legélesebb kép persze a Babits házaspárról készült. A rosszul alvó költő éjszakai nyüszítéseiről, önemésztő tépelődéseiről, vágytalanságáról, Osváttal való vitáiról, lelkiismeretes munkadühéről, betegségének tragédiáiról első kézből értesülünk. A gyermektelen pár egy balról fogant félrokon gyereket vesz magához, Ildikót, aki majd valahol Angliában végzi egyedül, egy nyomorult lakókocsiban harminc macskája között, noha a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének hozzátartozója volt. „Babits-emlék nem maradt utána.”

Micsoda blaszfémia: a nyelvművész Babitsot gégerák pusztítja el, Kosztolányit, a másik teremtő zsenit a nyelvrák.

(Sárközi Mátyás: Párban magányban. Noran Könyvesház.)

Erdélyi S. Gábor