Az örök újrakezdő
Most egy ideig ő fog dőlni hangszórókból, képernyőkről, újságokból. Mégsem évfordulós író – mint oly sok társa a magyar prózában, akire csak kerek számú születési vagy halálozási évfordulóján vetül némi figyelem. Örkény velünk van: érettségi tétel, kötelező olvasmány, tananyag, életműkiadása van, színház viseli nevét. Soha hálásabb utókort. KELECSÉNYI LÁSZLÓ írása.
Nem úgy indult, hogy az Öszterreicher család száz esztendeje született sarja bekerül a magyar irodalom örökös nagyjai közé. Ha jól számolom, legalább négyszer kezdte újra a pályáját, sőt, valahányszor még az életet is. Világháború, munkaszolgálat, hadifogság, a sematikus irodalom lélekprése, forradalom, gyógyszergyári szellemi száműzetés – áll az életrajzi listán, aztán a kései feltámadás, amelynek pontos idejét nem lehet megállapítani. Talán amikor az első igazi egyperces kifutott a tollából. Vagy amikor – ez már dátumozható – Latinovits Zoltán Varró őrnagya belépett a jobb sorsra érdemes Paulay Ede utcai Thália Színház színpadára 1967-ben. Egy bő évtizedet kapott a sorstól, amikor szorongás nélkül érezhette magát, amikor élvezhette a (világ)sikert, ha egyáltalán képes volt ilyesmire. Bertha Bulcsu írta róla egy kései interjúban, hogy Örkény mintha még mindig szorongana, mintha még mindig hadifogoly volna.
Jó oka volt rá. Ott van mindjárt a Kossuth-díj esete. 1952-ben már a nyakkendőjét kötötte a Parlamentbe készülődve, amikor felhívta az írószövetség párttitkárát, elvigye-e a kocsiján a díjátadó ünnepségre. Akkor derült ki, hogy Révai József, a kulturális élet akkori atyaistene kihúzta a nevét a listáról. Miért? A Lila tinta-ügy miatt. Az épeszű utókornak – ha van ilyen – nehéz ezt elmagyarázni. A lényeg az, hogy szerzőnk – azaz Örkény elvtárs – „a meztelen szexualitásban turkált”. (Tessék kikeresni az összesben.) Örkény így csak 1973-ban kapott Kossuth-díjat.
A másik, kinagyítható pillanat: a gyanútlan és jóhiszemű zászlós, Horthy Miklós katonája, 1942 áprilisában SAS-behívót kap. Fehér díszegyenruhába öltözködik, és úgy utazik Nagykátára. Ott veszi csak észre, hogy a parancsban a neve mellől hiányzik a rangfokozat. Az eredmény: egy szadista parancsnok kikötteti a munkaszolgálatra odarendelt pályakezdő írót, aki 1939 szeptemberében – elég könnyelmű módon – Párizsban felszállt a hazájába tartó utolsó vonatra. Magyar író akart lenni.
Évekre meghatározó életrajzi pillanat a Szabad Magyar Rádió 1956. októberi kiáltványa is. Mert mi másnak lehetne nevezni azt a „hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk minden hullámhosszon” kezdetű, azóta agyonidézett szöveget, amelynek szerzője ő volt. Hiszen aki itt élt és dolgozott, s valóban hazudott, vagy ha mást nem tett, a hazugság levegőjét szívta magába. Ő is meghozta a szükséges áldozatot, letett az asztalra olyan írásokat, riportokat és egy regényt, amelyeket később talán szégyellt. Például 1951-ben a Házastársak című vaskos kötetet, ezt a vérbeli sematikus szocreált, amelyért rögtön József Attila-díjat kapott. (Szegény Attila, szegény Örkény!) És balszerencséjére még filmváltozat is készült belőle azonnal a megjelenés után, Becsület és dicsőség címmel.
Rövid remekművek – írja 1956-os kötete, az Ezüstpisztráng alcíméül. Hol vagyunk még attól! Az igazi megmutatkozás utáni vágy feszíti, hogy végre annak vegyék és tartsák a majdnem két évtizede publikáló szerzőt, ami valójában. És ebben a ma már ritkaságnak számító könyvecskében ott van a később egypercesekké váló novellák némelyike (Szakemberek, A sátán Füreden), meg a riportok, útleírások, szösszenetek. Korántsem hibátlan remekművek, csak jelzései az érlelődő fordulatnak: röviden és csattanósan kell írni, mert az olvasók fáradtak, unottak a napi robottól, és különben is, vannak olyanok, akiknek csak „lékeléssel” lehet az agyába és szívébe hatolni – mondja később egy nyilatkozatában. Különben is, ha két gróf áll a latyakos Várfok utcában, hogy a háborús éhínség közepette vadászkésükkel lótetemet daraboljanak, nos, akkor valóban „nagy idők voltak eljövendők”.
Hogy Örkény nagy ideje mikor jött el? Talán akkor, amikor leírta – nagyképű kifejezés – művészetfilozófiájának alaptételét. „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik végérvényest a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.” Mi ez, ha nem a 20. század második felében diadalra törő „nyitott mű” elméletének magánhasználatra megfogalmazott alapszabálya? Hogy az a szabály, hogy nincsen szabály. A kibetonozott kriptába be kell vezetni a villanyt. Egy hóember, akit mellesleg Liszt Ferencnek hívnak, molesztálja a fiatal nőket. Tizenkét háromlábú kutya húz egy autót, mert gazdája fél a modern technikától. Csupa-csupa képtelenség, ugye?
De hát: „Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók!” Mindenki érdekes, mert ember, és képtelen álmaink is emberiek. Ezek a rövid írások, minimítoszok – Balassa Péter értő elemzése szerint – a „részvét grimaszai”. Szinte egész pályafutásának során – legalábbis érettebb éveiben folyton – ott bujkált ez a szemlélet, hiszen már a negyvenes évek végén születtek egypercesek, csak talán írójukban nem tudatosult még, hogy mit művel. Kivégzőosztag előtt kell állni, mint Dosztojevszkijnek, vagy csak sokáig halálközelben élni, mint Örkénynek, hogy a nagy élmény rejtekutakon nagy íróvá tegyen valakit.
A gyógyszergyári száműzetés is kellett hozzá, a majd tízéves publikációs szünet, akkor legjobb egypercesei érlelődtek benne, amelyeket aztán virág helyett, amire nem volt pénze, vitt csokorba kötve új szerelmének, az ifjú és okos dramaturgnőnek, Radnóti Zsuzsának.
Valamirevaló magyar író nem úszhatta meg a filmgyári kalandokat. Örkénynek pechje volt. Legrosszabb regényét a rutinos mesterember, Gertler Viktor a kor legjobb színészeivel (Sulyok, Gobbi, Görbe János), a film főcíme szerint a szerző forgatókönyv-írói segélyével vitte vászonra. Jobb elfelejteni – kért erre maga az író, amikor a kései hetvenes években felkértem, hogy legyen egy filmklub vendége, ahol ezt a szocreált vetítik, okulásul ifjaknak.
Jó évtizedig föl sem ötlött, hogy újabb filmet írjon. De aztán 1964 szép tavaszán aláírt egy szerződést irodalmi forgatókönyvre, amely a Pókék címet viselte. A különféle munkacímeken futó történetet kisvártatva elutasította a Mafilm. De egy igazi írót nem lehet ily könnyen víz alá nyomni. Mérgében megírta a sztorit kisregénynek, amelyre felfigyelt Kazimir Károly, s ha ő valamit színpadra akart vinni (legyen az akár maga a Biblia), nemhogy Örkény István, de az atyaisten sem állhatott neki ellent. Az eredmény ismert: a Pókékról Tótékra keresztelt dráma világsiker lett, 1970-ben Párizsban például elnyerte a fekete humor nagydíját.
Mire ismertünk rá a darabban, ami a mai napig tartó sikerének alapja? Alig egy évvel a tháliabeli bemutató előtt vetíteni kezdtek a mozik egy magyar filmet, amely a 19. században játszódott ugyan, de mindenki, legalábbis az értők, az ’56 utáni megtorlás parabolájaként fogadták a Szegénylegényeket, Jancsó és Hernádi korszakos művét. Az sem cáfolható, hogy a háború rettenetét egyetlen puskalövés nélkül emberközelbe hozó darab, a Tóték az értelmetlen céltevékenységet, a dobozolást nevetségessé tevő kesernyés humora arról is vall, hogy mit tehet velünk egy megszállás. Akár egy magyar királyi őrnagy települ az otthonunkba, akár felszabadítóként megjelenő, de pillanatok alatt megszállóvá váló hadsereg települ az országunkba. És nincsen mindig kéznél az „édes, jó Lajos”, aki tudja, mit kell csinálni. (Esetünkben négy egyforma darabba vágni a megszállott megszállót.)
Tanulságos ajándék ez ma is a százéves Örkény Istvántól.
