Az intercityoktató hányattatásai

De azért elmagyarázom.

Az intercityoktató a kilencvenes évek sajátos jelensége volt, mint a lila zakós MSZP-s vállalkozók, vagy a „diszkont” feliratú, szemétül felárazott csempészáruboltok. Azokat az egyetemi oktatókat nevezték így, akik többnyire pesti lokalitással rendelkeztek, és az országot e vízfejből kiindulva sugárirányban bevonatozták, hogy hol itt, hol ott tartsanak előadást.

Hétfőn az ember Szegeden kezdett, kedden már Debrecenben volt, szerdán Pécsett, csütörtökön pedig visszatért Pestre, ahol aztán megtartotta a főállásához tartozó órákat. Ezek az emberek adták a nevüket a stallumaiktól függő intézményi akkreditációkhoz, hozták a kapcsolataikat, ijuk-fijuk-borjukat, terjesztették a fényt ésatöbbi, ésatöbbi. Persze az intercityoktatók sem mind professzorok voltak, én például szürke, mezei tanársegédként kezdtem ezt a pályafutást Miskolc–Budapest relációban – és igyekeztem a nagyok nyomába lépni.

Nem az én hibám, hogy végül nem sikerült.

Az intercityoktató elnyűtt ember volt, és ennek nem feltétlenül a sok utazgatás volt az oka. Talán kicsit persze az is, de nem maga a döcögés, inkább a menetrend. Volt a reggel nyolcas – vagy hetes? a fene sem emlékszik már – vonat, amivel emberi időben oda lehetett érni és még az órákat is meg lehetett tartani. Ha ezt lekéste valaki, akkor már csak kilenckor indulhatott – vagyis délre ért oda, akkor már a nap nagy része elment. Már csak ezért sem volt való ez a nehéz, de nemes hivatás olyan született későn kelőknek, amilyen én akkoriban voltam (ebben talán a sok éjszakázásnak is szerepe volt). A zord, korai vonatozás ráadásul óhatatlanul mogorvává tette az embert, így aztán, aki Pesten még történetesen üdén és derűsen kelt útra, mire a vidéki desztinációra megérkezett, életunt, bosszúszomjas öregemberré változott. A hangulaton cseppet sem javított, hogy mire az ember a pályaudvarról beért az egyetemre, újabb Szküllák és Kharübdiszek között kellett átjutnia, rosszkedvűen döcögő tömegközlekedési eszközök várták, vagy jobb esetben a megszokott taxis, aki az egyetemig tartó – rendszerint nem is olyan rövid – úton az anyósa egészségének részleteivel szórakoztatta.

Aztán meg, ha elkésett az ember, indignált kollégák, fintorgó főnökök fogadták. A diákokat az elmaradt óra érthető módon sokkal kevésbé zavarta, mint a helyben lakó kollégákat, akiket a leginkább embert próbáló, korai órákra osztottak be. Míg az intercityoktató a vonaton szunyókált, vagy ne adj isten a büfékocsiban konyakos kávét ivott, a helyi oktatók javában magyaráztak az álmos hallgatóknak, akik korai órákat csak kivételesen szigorú fenyegetés esetén voltak hajlandóak látogatni, és akkor is látványos unatkozással álltak bosszút a rajtuk esett sérelmen.

A legalapvetőbb érdekütközés, hovatovább antagonisztikus érdekellentét ennek megfelelően nem is az intercityoktató és a diák, nem is intercityoktató és intercityoktató között feszült, hanem a helyben lakó és a messzi földről érkező oktatók között.

Évről évre kitört egy-egy kisebb forradalom, amelyben a helyiek több kötelező órát, több ott töltött napot akartak rálőcsölni az intercityk népére, ami ellen utóbbiak kisebb-nagyobb, idővel mégiscsak egyre kisebb eredményességgel védekeztek.

A kötelezően ott töltendő éjszakát bevezették, ehhez viszont nem járult szállás – ingyenes legalábbis biztosan nem. Vagy fizetett az ember egy albérletet (ezt nem kevesen megtették, hármasával-négyesével összeálltak és kibéreltek valami elviselhető lakást), vagy fizették az egyetemmel szerződött szállodák, panziók szobáit, vagy – mint én, a kispénzű tanársegéd – hálózsákot és kispárnát telepítettek a vidéki állomáshelyre, és az éjszakát a tanszéki kanapén – még rosszabb esetben szőnyegen töltötték.

Bár szeretem a táborozást, túrázást, sátorozást, evezős, gyalogos, sítalpas és mindenféle kirándulást, a tanszéki szőnyegen töltött éjszakáknak nem volt szermenyi romantikája sem. Pont olyan topis és megalázó volt, amilyennek hangzik. Ez a spártai universitas-eszme természetesen egyetlen érdekcsoportot szórakoztatott, de nagyon: a helyben lakó oktatókat. „Remélem, jól telt az éjszaka...!” „Jó reggelt, nocsak, milyen üdén, fiatalosan...!” „Az eredményes szellemi munka alapja a pihent elme...!” Ilyesmikkel fogadták az összetört, derekát tapogató, gyűrött, borostás, sápadt kollégát a kényelmes otthonukból érkező, kipihent, bőséges reggelitől és kényelmes kávézástól kisimult helyiek. Az intercityoktatói státusz kényelmességébe vetett remények így fogyatkoztak lassan, miközben nagyobb erők is dolgoztak az univerzumban, adamant tengelyén fordult az idő, szférák csikorogtak, és hogy, hogy nem: a hallgatók kezdtek fogyatkozni, akik meg jöttek, tágra nyílt, értetlen szemekkel meredtek az oktatóra, akár intercityvel érkezett, akár kényelmes, helyi otthonából, ha olyan furcsa szavakat ejtett ki a száján, mint, mondjuk, Nietzsche vagy pszeudo Dionüszosz.

Én akkor már elköltöztem a városból, ki a Dunakanyarba, autóval jártam tanítani, mert az már nem működött, hogy bemegyek Pestre, otthagyom az autót, aztán intercityre szállok, és egyre halványabb reménnyel kérvényeztem, hogy legalább az üzemanyagköltséget legyenek szívesek kifizetni. Aztán egy idő után már nem jártam.

A hálózsákom talán még mindig ott kallódik valahol.