Az HBO sorozata többet árul el Magyarország társadalmi feszültségeiről, mint Balog Zoltán a legőszintébb pillanataiban
A kortárs teleregények társadalomábrázolásából nem lehet akadémiai következtetéseket levonni, ám a megjelenített problémák az adott korszak hétköznapjairól tudósítanak. Az HBO Aranyélet című sikersorozata többet árul el az ország szociális feszültségeiről, mint Balog Zoltán a legőszintébb pillanataiban.
A Szomszédok, majd a Barátok közt izzadságszagú próbálkozása után a legnagyobb mozicsatorna vitte képernyőre a magyar rögvalóságot. Az HBO saját gyártású sorozatával bizonyítja, hogy a populáris műfajnak is lehet érvényes mondanivalója. Az Aranyélet keserű moralizálás helyett
fanyar iróniával mutatja be a rendszerváltás zűrzavarában feltörekvő ügyeskedőktől a közpénzmilliárdosok világáig tartó rohadásfolyamatot.
A nemzetközi háttérrel készülő családregény a belföldi finanszírozású munkákhoz képest élesebb társadalomkritikát és direktebb politikai utalásokat enged meg magának. Miközben az itthoni produkciók jórészt befutott színészekre támaszkodnak, a sorozat pályakezdőket is bevet a belbudai lelki nyomor megformálására.
Az Aranyélet más tekintetben is szakít a hazai televíziós hagyományokkal. A moziminőségű látványvilágba csomagolt korrajz nem ragad le a közhelyeknél. A korrupt politikusok és simlis vállalkozók szakmai ártalmainak ismertetésén túl felsejlenek a rendszerváltás veszteseinek dicstelen csatái. Didaktikus tanulságok és szájbarágós érzékenyítés helyett azonban a nézőre bízzák a következtetést.
A budai zsúrleány (Döbrösi Laura) és a pályakezdő roma prostituált (Farkas Franciska) leszbikus románcát figyelve a Szomszédok-epizódokon szocializálódott tévénéző is fellélegezhet. Két évtizeddel a rendszerváltás után végre annak láttatják az azonos neműek vonzalmát, ami valójában: az emberi szexualitás természetes, kisebbségi formája.
A társadalomábrázolás gyenge pontja a roma szereplők egyoldalúsága. Bár a sorozat készítői nem rejtik véka alá a hazai elitre vonatkozó értékítéletüket, a romákkal kapcsolatos üzenet kevésbé kiérlelt. Míg a legfontosabb roma mellékszereplő szexmunkáskarrierje sokként éri a sorozatfogyasztót, a második évadban felbukkanó gengszterbanda (Fekete Lovas Zsolt, Horváth Aladár, Nagypál Gábor) vérontása szórakoztatóipari megfontolásokat követ.
A szánalom és lelkiismeret-furdalás kettősségét kiváltó prostituáltdráma után színre lépő roma maffiózók önmaguk paródiájává válnak.
Az árnyalt szereplőket kísérő elnagyolt roma karaktereket a színészi játék menti meg. Üdítő jelenet, amikor a buflák verőlegényt alakító Horváth Aladár meggyilkolt testvérét elborult tekintetű Vinnie Jones-figuraként bosszulja meg. A Népszínház utca–Kiss József utca sarkán kibontakozó vérfürdőben az akciófilm a groteszkkel keveredik.
A nagyszámú roma művész ellenére sem világos, hogy az abszurditásig fokozott sztereotípiák – Tarantino és Guy Ritchie gettóhőseihez hasonlóan – önleleplező funkciót szolgálnak-e. Ugyan a sorozat többségi hőseinek is csak átmenetileg adatik meg az aranyélet, a roma mellékszál valamennyi résztvevője a csórók és csibészek státusában ragad.
Az egyetlen hatalmi helyzetben lévő roma szereplő származására mindössze következtetni lehet. A korrupt nyomozót játszó Danis Lídia számos interjúban vállalja cigányságát, ám a sorozat rendőrnőjének csupán nevelőintézeti múltját ismerjük meg. A kisebbségi háttér csakis az utcalány és a bandatagok esetében jelenik meg egyértelműen.
Noha a sorozat roma és nem roma tehetségek egész sorát vonultatja fel, a szereposztás a megszokott sémákat követi. A romaként azonosítható karakterek közül sem a visszatérő alakok, sem az epizodisták (Lovas Emília, Sárközi Krisztina) nem válnak differenciáltabbá egy-egy megelevenedett előítéletnél.
Az Aranyélet tabudöntögető szándéka ellenére a roma közösséget kizárólag az áldozat és az agresszor pozíciójában mutatja. A cigány középosztály viszontagságai a villanegyedek lakóinak önpusztítása mellett némák maradnak. A társadalmi problémák provokatív megfogalmazása dacára a sorozat roma szereplői csupán szociodíszletként keretezik az elit drámáját.
Egy tévéfilmtől persze nem várható dokumentarista leírás. Az Aranyélet baljós látlelete azonban nem pusztán fikció. Amikor a jómód a képernyőn innen is csak kevesek kiváltsága, az alkotókra nagyobb felelősség hárul. Nemcsak a társadalmi folyamatok, hanem a kisebbségek ábrázolásában.
