Az egészségügy lebutítása

- Ön szerint működőképes-e az egészségügy Szócska-féle átalakítási terve?

– Egyáltalán nem működőképes. Semmi sem indokolja a megszegett választási ígéreteket, a brutális forráskivonást. A kormány valójában ezt próbálja leplezni az államosítási akcióval, amelyet úgy állít be, mintha erősíthetné az ellátás biztonságát. Azt mondja: az állam jobban tud gondoskodni az intézményekről, ha birtokba veszi őket. Azt mondja: az államosítás arra is jó, hogy a betegek ne legyenek kiszolgáltatva az önkormányzatok kénye-kedvének, politikai beállítottságának. Mindennek persze semmi köze sincs az igazsághoz. Hadd emlékeztessek arra, hogy az önkormányzatok még a tavalyi válságos évben is csaknem százmilliárd forinttal segítették a kórházak, szakrendelők működését, jövőre már ez is hiányozni fog. Számomra teljesen világos, hogy többletpénzek nélkül ilyen óriási struktúraátalakításhoz csak akkor lát hozzá az állam, ha már elhatározta, hogy szűkíteni fogja az ellátási csomagot, lebutítja az egészségügyet.

- Ön úgy gondolja, hogy nincs is szükség átalakításra?

– De van. Nekem is meggyőződésem, hogy az ellátórendszer és főleg a kórházi világ túlméretezett Magyarországon. De ha valóban az ésszerűsítés a legfőbb cél, akkor nyílt párbeszédben kell tisztázni, hogy milyen méretű, milyen összetételű fekvő- és járóbeteg-ellátásra van szükség, milyen szervezetben. Sok szakember borítékolja a mai lépések folytatását: az állam néhány év múlva bevallja, hogy rossz helyen vannak nála az intézmények, hiszen nyilvánvaló képtelenség, hogy több tucat intézményt egy minisztérium vagy a háttérszervezete tartson fent. Nagyon is életszerű forgatókönyv, hogy ismételt decentralizáció következzen, esetleg némi magánosítással fűszerezve.

- Milyen következményei lehetnek annak, hogy jövőre százhúszmilliárd forintot ki akarnak vonni a gyógyszerkasszából?

– A kormány azzal áltatja a betegeket, hogy ezt ők nem fogják megérezni: olyan lesz a szabályozás, hogy mindenki olcsóbban jut a neki legmegfelelőbb generikus gyógyszerekhez. Valójában az történik, hogy a gyártókat különféle technikákkal arra kényszerítik: az önköltségi árnál is olcsóbban ajánlják fel a készítményeiket. Így számos gyógyszert egyre kevésbé éri meg Magyarországon forgalmazni vagy gyártani. Egyes készítmények tehát várhatóan egyszerűen eltűnnek a hazai piacról, fel kell készülnünk részleges gyógyszerhiányra. Számítanunk kell arra is, hogy a kapható orvosságok nagy része drágulni fog, hiszen a társadalombiztosítás egy-egy hatóanyagcsoportban a legolcsóbb gyógyszerhez szabja majd a támogatást, és ha a kényszerlicitben a gyártó alulmarad, akkor az ő készítménye kiesik a támogatásból.

- Magyarországon százhatvanöt kórház van, kórházanként négy-ötszáz szerződés ellenőrzésére lesz szükség csak a beszerzések átalakításához. Ki fogja ezt az irdatlan munkát elvégezni?

– A feladatot a minisztérium háttérintézményével, a GYEMSZI-ként emlegetett Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézettel kívánják elvégeztetni. Ezt a mamutintézményt a Gyógyszerészeti Intézetből, valamint az egészségügy stratégiai fejlesztésével foglalkozó háttérintézményekből gyúrták össze. A munkatársak korábban gyógyszertörzskönyvezéssel, illetve háttér-dokumentációs kutatómunkával foglalkoztak. Az én ismereteim szerint a GYEMSZI egyáltalán nem rendelkezik sem szakemberekkel, sem kapacitással arra, hogy egy ilyen átalakulást levezényeljen. Különféle informatikai és rendszerelemző cégeket, ügyvédi irodákat nyilván bevonnak majd a munkába – aminek persze nemcsak kedvezményezettjei lesznek, hanem tetemes költségei is, és arról még nem szól a fáma, hogy mindezt ki fizeti.

- Nem is beszélve a János-kórház területére tervezett GYEMSZI-palotáról.

– Amely egyébként a magyar egészségügy dolgozóit külön felháborítja, elsősorban azokat, akiknek a János-kórház a munkahelyük. Ők hiába várnak felújításra, már hosszú évek óta végsőkig leromlott épületekben igyekeznek fenntartani az elvárható színvonalat. A költségeknek van egy másik dimenziójuk is. Az államosítás egyik durva eleme, hogy a kormány mint új tulajdonos egyáltalán nem beszél a lejárt tartozások kifizetéséről. Legfeljebb abban az összefüggésben hallunk erről, hogy az állam átvette az idei hatvan-hatvanötmilliárdos adósságot, míg az összes tartozás már túl van a százharmincmilliárdon. Az önkormányzatoknak a kormány azt üzeni: lám, ettől a tehertől megszabadít titeket az állami gondoskodás, ezért is nem kártalanítunk benneteket sem az ingatlanokért, sem a befektetésekért. Zárójelben megjegyzem: a fővárosi tizenkét kórház együttes tartozásállománya hat-hétmilliárd forint, míg a budapesti intézmények ingó és ingatlan vagyonának értéke ennek körülbelül a hússzorosa. Ennyit az értékarányosságról.

- Térjünk vissza az adóssághoz: a tartozások átprogramozásáról beszélnek, és nem arról, hogy ki akarnák őket fizetni. Ez milyen hatással lehet a hitelezőkre, az egészségiparra?

– Tény, hogy a beszállítókkal arról tárgyal az állam: miként lehetne diszkontálni az adósságokat, hogyan lehet nem fizetni, vagy csak részben fizetni. A beszállítókat alig burkolt formában folyamatosan fenyegetik: aki nem működik együtt velük, az a közbeszerzéseknél nagyon rosszul jár majd. Közben nem számolnak azzal, hogy a ki nem fizetett rész nyilvánvalóan hiányozni fog a magyar gazdaság korábban élenjáró szektorából, az egészségiparból, s az úgynevezett átvállalás az államadósságot is növeli. Az egész brutális beavatkozás aligha áll meg az egészségügy határainál. Tovagyűrűző hatásokra kell számítani, egészen a beszállítókat hitelező bankokig és azokig a munkavállalókig, akik a beavatkozások következtében borítékolhatóan elveszítik állásukat.

- Mi lesz mindebből? Milyen hatásokra számít?

– Az egészségügyben időzített bombák ketyegnek: humánerőforrás-válság van, fokozódó migrációval, és már mutatkoznak a gyógyszerpiaci válság és az ellátási válság tünetei. Tagadhatatlan az irányítás válsága is, mert képtelenség, hogy a minisztérium képes legyen kezelni az átalakítást a megcsonkított ÁNTSZ-szel és egészségbiztosítási rendszerrel. A politikai vezetés kincstári optimizmussal próbálja elfedni, hogy már most is egyre többen érzik: romlik a közfinanszírozott egészségügyi intézmények működőképessége. Bizonyos kórházakból egyes szakmák teljesen eltűnnek, mert az orvosok külföldre menekülnek. Ez a folyamat pedig erősödik, bárhogyan manipulálják is a számokat. Még az államtitkár által sokat emlegetett chipsadó tizenötmilliárd forintja sem fog bejönni: ez már feketén-fehéren látszik az idei számokon. Szó sincs arról, hogy mód lenne az egészségügyben akár a jelenlegi mizerábilis bérszínvonal megőrzésére. Valamelyik bomba fel fog robbanni, valamelyik nagy intézmény működőképessége előbb-utóbb megbénul. Növekvő ellátási feszültségekkel számolok. A szűk látókörű politikának pedig az lesz a következménye, hogy a szegények egyre növekvő hozzáférési korlátokkal találkoznak, várólistákra kerülnek, gyógyszerellátási gikszerekkel néznek szembe. Esetenként ez betegségek súlyosbodásával járhat, emberéletekbe kerülhet. Közben mindazok, akik tudnak fizetni, a magánintézményekben jobb ellátást kapnak majd. Tehát egy elitre és egy fapados osztályra válik szét az egészségügy, óriási különbségekkel.