Az apokalipszis a legvalószínűbb opció – Helyzetjelentés a gyóntatófülkéből

– Valójában a gyóntatófülkének csupán az egyik oldalán ültél. Sokszor?

– Fiatalkoromban nagyon sokszor, felnőttként ritkábban, az én koromban az embernek már saját magának kell karban tartania a lelkét. A gyónás része volt a gyerekkoromnak, hiszen egy mélyen vallásos családban nőttem föl. Hittanra jártam, reggelenként ministráltam, piarista gimnáziumban érettségiztem. A mai napig meghatározó része az életemnek a katolikus vallás.

– De azt honnan tudhatod, hogy a másik oldalon ülő pap miként éli meg a gyóntatást?

– Nem tudhatom. Viszont azt gondolom, hogy nagyjából úgy élheti meg, ahogy azt a regényben megfogalmaztam. Kíváncsian várom, hogy mit szólnak majd hozzá a pap olvasók. Elképzelhető, hogy csupán fantazmagóriának minősítik majd. Kegyetlen teher lehet a papokon, hogy koncentráltan találkoznak a bűnnel, az emberi gyarlósággal. Az is lehet, hogy épp a gyónások miatt talán torz kép alakul ki bennük a világról, amely a gyóntatófülkéből nézve még a valóságosnál is szörnyűbbnek hathat. Viszont felemelő érzés lehet, hogy a bűn megvallása együtt jár egy olyan fokú őszinteséggel, amit a hétköznapi kommunikációban aligha lehet megtapasztalni. Bár én még soha nem gyóntattam senkit, az életemben számtalanszor fordultak hozzám és kértek tőlem tanácsot vagy segítséget olyan emberek, akik őszintén feltárták előttem a legbensőbb problémáikat. Különösen azóta, amióta érdekvédelemmel is foglalkozom. Ez a helyzet egyáltalán nem szokatlan és nem is terhes a számomra.

Fotó: Bazánth Ivola

– Biztos, hogy minden pap olyan empátiával fordul a hívekhez, mint a regényed fő alakja?

– Nem biztos, de az igen, hogy vannak ilyen karakterek az egyházban. Én is találkoztam hasonlóan nyitott és segítőkész pappal, éppen az életem egyik legkritikusabb szakaszában. Enzsöl Elláknak hívták, a Gondolatok a szerelemről című könyve a mai napig a katolikus házasságra történő felkészítés alapművének számít. Bár az egyházi hierarchiában nem vitte túl magasra, a hívek rajongtak érte. Magam is megtapasztaltam, hogy képes volt bármely ember lelkével teljes odaadással foglalkozni. Temetésén akkora tömeg gyűlt össze, hogy olyat sem előtte, sem azóta nem láttam.

– Soha nem merült föl benned, hogy akár te is felvehetnéd a reverendát?

– Soha. Ahhoz elhívás kell, engem pedig gyerekkorom óta egy másik hivatás vonzott. Egy egyházi gimnáziumban persze sokaknak kézenfekvő opció volt, hogy utána szemináriumba kerül az ember, én viszont újságíró akartam lenni.

– Tudományos újságíróként kezdted a pályafutásodat. Soha nem kérdőjelezted meg a Bibliában írottak egyetlen mozzanatát sem?

– Dehogynem. A természettudományok iránt elkötelezett emberként például a világegyetem keletkezéstörténetéről mást gondolok, mint a Biblia, de ettől függetlenül sosem volt kérdéses, hogy az életet a tízparancsolat szerint kellene élni. Ez nem okoz számomra belső konfliktust. A Biblia történeteinek többsége nem valamiféle tudósítás konkrét eseményekről, hanem példába csomagolt tanítás. Így is kezelem.

– A regény kulcsmotívuma a bűn. A katolikus pap és a gyóntatószékbe beülő összes szereplő gondolatai a bűn körül forognak. Hogy milyen bűnöket követünk el, miért, és utólag miként dolgozzuk fel azokat. Miért izgat téged ennyire ez a problematika?

– Régóta meggyőződésem, hogy bűnös rendszerben élünk. Globális szinten és a jelenlegi magyarországi politikai rendszert tekintve egyaránt. Alapvető bűnnek tartom például, hogy az emberiség sokkal többet fogyaszt annál, mint amennyit megengedhetne magának. Az Orbán-rezsim pedig bármilyen bűnre hajlandó feloldozást adni egy nemzetinek hazudott ideológia nevében. Ezzel alaposan megnehezíti az egyes ember helyzetét, hogy képes legyen világosan elválasztani egymástól a jót és a rosszat.

– A regény szereplői viszont arról panaszkodnak a gyóntatószékben, hogy lehetetlen betartani a tízparancsolat minden pontját, Isten túl szigorú a bárányaihoz.

– Az evangélium egyértelműen fogalmaz: Legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei atyátok tökéletes! A céltól tehát nem szabad eltérni. Az más kérdés, hogy szinte lehetetlen megvalósítani. Ez sok ember számára frusztrációt okoz, de ez még mindig kisebb baj, mintha eleve lemondunk a küzdelemről, hogy megpróbáljuk betartani teljesíthetetlennek tűnő tízparancsolatot. Látjuk magunk körül, hogy hova vezet, ha erről az igényről lemondunk.

– Csakhogy a regény végén a narrátorként szereplő pap is kivonul a templomból. Ezzel ő is bűnössé válik?

– Ellenkezőleg. Épp azért választja a kivonulást, mert nem hajlandó a nevét adni ahhoz, amit az aktuális hatalom elvár az egyháztól. Ez adekvát reakció. Templomjáró ember vagyok, de én például gondolkodás nélkül kimegyek a miséről, ha ott pártpolitikai üzenetek hangzanak el.

– Egy papnak, ha hosszú életű, szinte biztos, hogy többféle politikai rendszerben kell hirdetnie az igét. Akadnak bűnösebb és kevésbé bűnös rezsimek. Miért pont most szakadna el a cérna?

– Mert a jelenlegi rendszer bűnös szándékok köré szerveződik. Ha az aktuális rezsimet belehelyeznénk egy olyan környezetbe, amelyben még működnek az erkölcsi törvények, akkor ez a kreált világ percenként ütközne bele a morális falak köveibe. Az egyház kollaborál ezzel a rendszerrel, ezért sokszor nem marad más lehetőség, mint az egyéni lázadás. Akár tiltakozásul letenni a stólát.

– A regény egyfajta problématérkép is: nem csupán az emberi bűnök tárháza, hanem a világot fenyegető legfőbb veszélyek lajstromba vétele is. A szereplők hosszas diskurzusokat folytatnak például a környezetszennyezésről, a klímaváltozásról, a globális migrációról. Kibújt belőled a tudományos újságíró?

– Arra törekedtem, hogy az emberiséget fenyegető legnagyobb veszélyekről a tudományosság igényével, de a szépirodalom eszközeivel mondjam el a véleményemet. A dialógusok vagy a monológok lehetővé teszik, hogy a lehető legárnyaltabban tudjak fogalmazni. Ezt azért tartom fontosnak, mert például a migráció kérdéséről olyan végtelenül leegyszerűsített és hazug információk jutnak el az emberekhez, aminek nem csupán az a következménye, hogy a politika becsapja őket, hanem az is, hogy a félelmeik nem a valós veszélyekhez kapcsolódnak. A történelmi népmozgások valós okainak megértése – például a klimatikus változások hatása – egyrészt oldhatja a zsigeri indulatainkat a bevándorlással kapcsolatban, másfelől segíthet reálisan szembenézni a veszély nagyságával. Tény, hogy őrületesen nagy a veszély. Csak nem úgy és nem azért, ahogy azt a jelenlegi hatalom kommunikálja a magyar társadalom felé. És ez visszakanyarodik a keresztény tanításhoz, amely szerint minden egyes ember felelős az egész teremtett világért. Első lépésben azzal, hogy nem elégszik meg a készen kapott válaszokkal, hanem törekszik a körülöttünk lévő világ megértésére. Hajlandó gondolkodni.

Fotó: Bazánth Ivola

Hargitai Miklós

újságíró, publicista, szerkesztő

1969-ben született Budapesten. 1987-ben érettségizett a Budapesti Piarista Gimnáziumban. Több felsőoktatási intézménybe is járt, tanítói diplomát szerzett a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, elvégezte a Szegedi Tudományegyetem nemzetközi kommunikáció szakát is. Angolul, oroszul és franciul beszél. Média-pályafutását tudományos újságíróként kezdte. 1994-től a lap 2016-os megszűnéséig a Népszabadság munkatársa volt, előbb a tudomány-technika rovatban, később a belpolitikai, majd a politika és gazdaság rovatban. 2006 és 2016 között a lap szakszervezeti titkára volt, arca a Népszabadság bezárása elleni tüntetések egyik vezérszónokaként vált ismertté. 2017 februárjától a Népszava szerkesztője. Ugyanabban a hónapban a MÚOSZ elnökévé választották.

– Ezért biblikus a regény vége? Mármint ezért sorjáznak egymás után a Földdel kapcsolatos apokaliptikus látomások?

– Negyedszázadot dolgoztam tudományos újságíróként, ezért merem mondani: az apokalipszis a legvalószínűbb opció. Minden matematikai számítás, klimatikus előrejelzés, népesedési modell ugyanabba az irányba mutat. Ha nem változtatunk radikálisan a földi folyamatokon, akkor mind meghalunk a saját kezünk által tönkretett bolygónkon.

– Isten nem segít rajtunk?

– A keresztény ember segíthet magán. A regényben, nem véletlenül, a leggyakrabban felbukkanó emberi bűn az önzés. Ezen a legkönnyebben azok változtathatnak, akik megkapták a keresztény tanítás ajándékát, sőt nekik kutya kötelességük önzetlenül élni és küzdeni az önzés ellen.

– És ez elég?

– Nem ezt mondom, de az biztos, hogy a világ sorsát alapvetően meghatározó folyamatok jelenleg az önzésre épülnek. A Föld már most is túlnépesedett, előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal, hogy a jelenlegi életszínvonal tarthatatlan. Ha nyolcmilliárdan leszünk, sokkal alacsonyabb nívót leszünk képesek garantálni, a jelenlegi szintet ugyanis legfeljebb négymilliárd ember számára lehet tartósan biztosítani. Csak a kényszer fogja rávenni az embert, hogy engedjen az önzőségéből. A miénk az utolsó olyan generáció, amely berendezhetett magának egy fogyasztáscentrikus életet.

– Miért volt fontos számodra, hogy most egy regényben fogalmazd meg mindazt, amit korábban újságcikkekben és publicisztikákban már oly sokszor körüljártál?

– Nem hiszem, hogy lenne olyan, írással foglalkozó ember, akinek a céljai vagy az álmai között ne szerepelne, hogy a szépirodalom eszközeit is kipróbálja a mondandója megformálására. Gyerekkorom óta kísértett, hogy szeretnék írni egy regényt. Legalább egyszer.

– És jobban is esett, mint egy kőkemény publicisztika?

– Aki rendszeresen olvassa a cikkeimet, nem fog meglepődni, azt a világszemléletet kapja, amit tőlem megszokhatott. Újságíróként is arra törekszem, hogy az írásaim építőelemei legyenek egy átfogó, virtuális cikkfolyamnak. A regényem kerettörténetét, a gyóntatópap vallomásait három éve találtam ki, az elkészült műre pedig úgy tekintek, mint egy megnövesztett történetfüzérre. Amelynek igazából nincs lezárása. Akár folytatható is. A fejemben már formálódik a pap további sorsa.