Az alsó szomszéd
Már nem micisapkát raknak a fejükre hőseink, hanem baseballcsákót: oda a szocializmus, itt a kapitalizmus. Nem proletárok vagyunk, hanem kisvállalkozók, szolgáltatásban furakszunk: elintézzük az autó műszaki vizsgáját, a rendszámcserét, átírást. Ügyeskedünk. Jatt és korrupcióba forduló hátba veregetés jár a kisebb-nagyobb bürokratáknak. Csak hogy élhessünk.
Ha valaki úgy véli: ez a (romániai) gyakorlat messze van a brit gentleman like-tól, jó helyen keresgél. A ragacsos levegőben nem működik a lelkiismeret. Még akkor sem, ha valaki egy ölésnek lesz a fültanúja. Jobb, ha a nyelvét harapja le: foglalkozzon mindenki a maga dolgával. Hát én öltem? Nem én. Az én dolgom lenne? Van nekem bajom elég.
Nem értem korunk latinját, a számítástechnikát, az ilyen-olyan rövidítések nyelvét, a gyerek nem tanul, hanem nyomogatja folyton a kütyüket, beszél álmában, jön-megy nyughatatlanul. A feleségemmel megvagyunk mint jó kollégák. A barátaimmal legfeljebb a tévé előtt találkozom, meccs idején, az alsó szomszéd meg (nem az, akit megöltek, hanem a másik, a tettes), szóval ő meg hallgatási pénzt kínál, pedig hány a szorongástól. Mit kell tennem?
Egyfajta parancsoló morál szétbomlott, de mi lett helyette? Mi vezessen bennünket köz- és magánügyeinkben? Nincs válasz, csak lehangoltság, tanácstalanság, útvesztés. Kötelező-e tanúnak lennem? És a film nem is akar megvigasztalni a maga naturalista eszközeivel, fojtogatóan szűk képkivágásaival, áttekinthetetlen tereivel („álljon be valamelyik sorba!”), komótos tempójával, lemondva a krimielemek használatáról, a nyomozás figyelemmel kíséréséről, az áldozat tragédiájáról, a gyilkos menekülési kísérleteinek felfedésétől. Olykor-olykor mi, tanúk is az unalommal nézünk szembe a panellakások odván. Szándékosan szegényszínháziak, visszafogottak a hatások.
Bemutató: 2016. május 5.
(Rendezte: Radu Muntean.)
