Az állam Fritz Bauer ellen
Hogy miért ránt kardot a német állam Hessen tartományának főügyésze ellen, aki éppenséggel magát az államot képviselné fontos büntetőügyekben – ez az első kérdés, ami felötlik a cím olvastán. Aztán az, hogy miképpen lehet a főjogász üldözött a tulajdon hivatalában. A megszokott privát szakmai furkáláson túl ugyan miért érdemelne ez az eset egy teljes filmet? Pedig megérdemel.
1957-ben vagyunk. Alig a háború után. Még látszanak az összerogyott, összetört harmadik birodalom romjai. A túlélők beépültek a német rendőrség, katonaság, hírszerzés, jogszolgáltatás, államapparátus rendszerébe. A „nácitlanítás” megszakadt, befejeződött, mielőtt általánossá és véglegessé vált volna.
A főállamügyész a hitleráj idején büntetőtáborban volt mint szocialista és zsidó, aztán mégis külföldre tudott menekülni, most meg épp megpróbálja tisztességgel viselni, túlélni hivatalát, lelkiismeretét megőrizni, teendőit ellátni. Mintha az állam apparátusa valóban ellene dolgozna. Hiába van hiteles információja Adolf Eichmann háborús főbűnös argentínai hollétéről, a lomha gépezet nem mozdul, a néptársak, a kamerádok ellentartanak, Bauer doktor egyre idegesebb és űzöttebb, bizonytalankodóbb és csapkodóbb.
Könnyű ám olyan hőssel együtt menni egy történetben, mint amilyen Gérard Philippe volt, vagy Sophia Loren, de tessék követni egy nem szeretni való férfit, aki feszült, barátságtalan, bizalmatlan, beszól másoknak, modora mint a pokróc, maga a két lábon járó szemrehányás, bája egy szemernyi sem, a humort nélkülözi, nem a győzelem jut róla elsőnek eszünkbe, csak a baj. Pedig mi, nézők, általában sokkal közelebb vagyunk a közönséges, nem elragadó szereplőkhöz, mint a mindig győztesekhez. Csak hát a mozinak fennállása során támadt egy efféle ígérete, varázsa, hogy győzni fogunk. Mert győzni lehet. Fritz Bauer élete nem ennyire egyszerű.
(Rendezte: Lars Kraume.)
