Avatar
Illik picit fintorogni a cirkuszon: mi az, hogy röpködő sárkányok, tüzet okádó robotok, osztott DNS, ember és technika egybeépítése, kettéhasított tudatú emberek, bolygógyarmatosítás meg efféle. Hát nincs a lelkünkben elég katasztrófa? Nekünk, magunknak? Kell még a világ(z)űrt is a nyakunkba vennünk? Ahelyett, hogy vidéki patikusnék lelki rezdüléseit boncolnánk, vagy veronai szerelmesek letargiájába süppednénk?
Sejthetik az első mondatból: ezúttal nem a művészetet fogom hiányolni a vászonról, hiszen élmény, tehetség van ezerféle. Itt a történet (ami másodlagos) mellett a fantázia és a technika csodálatos együttműködése és az ennek révén létrejövő látvány ragad meg – három dimenzióban. Ez a szürrealizmusban fogant, plusz a Jurassic Park, az Apokalipszis most, a Tarzan-mozik (és mások) után az animációs filmekből megújuló látványvilág lenyűgöz. A sosem látott terek horrorja, a növényi energiarendszerek hálója, az égig érő fák, az ősök látható-libegő szellemei, az emberarcú ölőgépek, a mindkét oldali „áruló” tengerészgyalogos kettős élete, s főképp – ismétlem – a három dimenzió.
Amikor a vonat érkezését filmszalagra rögzítette a Lumie `re-kamera, ugyan ki sejdíthette volna akkor, egyidejűleg, hogy ezzel a lépéssel kezdődött az a mozitörténet, amelynek során ott forgat majd Chaplin, Hitchcock, Fellini, Bergman, Bunuel, Menzel és mások. Vagyis hát a filmművészet története egy művészeten kívüli mozzanattal kezdődött. A technika és a fantázia frigyéből. Kell-e több?
Természetesen nem szándékom valamiféle új moziművészet megjelenését bejelenteni. De tessék komolyan venni azt, ami most itt elkezdődőben van! A fikció szupervilága, az ősi mesék számítógépes újraköltése, -töltése, a tudásunk és képességeink megsokszorozása, a sosem látottnak a természetesként kezelése kitágítja fantáziánkat, új terekbe helyez, új időkben mozgat. Átír bennünket. Ma még tán „cirkuszilag”, de ki tudja, mire lesz képes majd? Holnap.
(Írta és rendezte James Cameron.)
