Auschwitz tanúi

– A Saul fiában szinte egyfolytában önt követi a kamera, alakításának óriási szerepe van a film sikerében. Holott még sohasem játszott nagyjátékfilmben.

– Amikor Nemes Jeles László rám bízta ezt a szerepet, nem mérlegeltem. Örültem, hogy részt vehetek a filmben.

– A rendezővel Amerikában ismerkedtek meg. László New Yorkban járt filmfőiskolára. Ön annak idején Budapesten végzett Szabó István filmrendezői osztályában. Amatőr színész volt, majd 2000-ben ön is kiment New Yorkba, ahol a Jewish Theological Seminaryn diplomázott. Bibliaoktató lett. A holokauszttéma régóta foglalkoztatja. Ezért kapta meg a Saul fia főszerepét?

– Sokáig úgy volt, hogy más lesz a főszereplő, egy korábban Oscar-díjra is fölterjesztett grúz színész. Először Abraham szerepét szánta nekem László, aztán egy improvizációs gyakorlat után fölajánlotta a főszerepet.

– A sonderkommandósok is a halálgyárak foglyai voltak. A megsemmisítésre ítélteket kellett a gázkamrába kísérniük, majd a halottakat elégetni. Auschwitz legszörnyűbb titkainak tudói voltak. Néhány hónapon belül kivégezték őket, hogy a tömeggyilkosságoknak ne maradjanak tanúi.

– Közülük úgy százan élték meg a táborok felszabadítását. Nagyon kevesen ahhoz képest, hogy amikor 1944 nyarán beindultak a zsúfolt magyar transzportok, csak Auschwitzban ezer sonderes dolgozott. Évtizedeken át senkinek sem beszéltek egykori munkájukról, hisz még a túlélők közül is sokan megvetették őket. A kiváló filozófus, Hannah Arendt vagy az Auschwitzot megjárt író, Primo Levi is a nácik kollaboránsainak tartották őket. A cannes-i filmbemutató utáni sajtótájékoztatón is kijelentette egy újságíró: ezek a foglyok gyilkosok és áldozatok voltak egyaránt. Helyreigazítottam őt. Félórán belül kaptam egy hosszú e-mailt New Jersey-ből egy ott élő volt sonderkommandós lányától. Haldokló apja nevében mondott köszönetet.

– Ha Auschwitz „titkainak tudói” hallgattak a munkájukról, hogyan tudott fölkészülni a szerepére?

– Nem mindenki hallgatott. Egy magyar sonderes orvos, Nyiszli Miklós Mengele kórboncnoka lett. A háború után, már betegen leírta az emlékeit, s a könyvét franciául folytatásokban maga Sartre közölte 1946-ban. Jóval később, 1999-ben megjelent Gideon Greif izraeli történész interjúkötete volt sonderkommandósokkal. Sokat beszélgettünk a Saul fia rendezőjével és az operatőrrel. Mindhárman rühelljük a fogyasztóbarát holokausztfilmeket. Spielberg giccsének kábé annyi köze van a soához, mint Mel Gibsonénak az evangéliumhoz. Greif könyvében viszont döbbenetes élességgel tárul fel a halálgyárak működése. A sonderesek közül sokan az első három napot sem bírták ki, volt, aki inkább önként bement a gázkamrába. Egyikőjük elmondta: észrevette a nagybátyját a vetkőzőben. Először elbújt előle szégyenében, aztán az utolsó pillanatban mégis odarohant hozzá és elmagyarázta neki, hova álljon a gázkamrában, hogy ne szenvedjen sokáig. A halottakat szorosan összeölelkezve találták meg, nekik kellett szétszedniük őket. Ezt a munkát kizárólag úgy lehetett elvégezni, ha lelkileg szinte teljesen érzéketlenné váltak. A vízzel felöntött földön, szíjakkal vonszolták a holttesteket az égetőbe. A gyerekeket viszont nem a földön húzták: a karjukban vitték őket a krematóriumba. Megrendítő példája ez az emberségnek.

– Hogyan lehet ilyen szerepet eljátszani úgy, hogy ne menjen rá lelkileg?

– A forgatás előtti hetek voltak a komiszabbak. Rengeteget futottam New Yorkban, hogy levezessem a feszültséget. Aztán amint hazaérkeztem a forgatásra, és elkezdődtek a felvételek, minden magától ment. László bízott bennem, alig instruált. A legmeghatóbb azonban a statiszták hozzáállása volt. A halottakhoz meztelen szereplők is kellettek. Órákig kellett heverniük a tűző napon. Sokan közülük a hajléktalanszállókból jártak ki a forgatásra. Hármukkal ma is tartom a kapcsolatot.

– A cannes-i filmbemutató után ön gyorsan hazajött. Elege lett a felhajtásból?

– Nekem Budapest sokkal nagyobb élmény, mint Cannes. Szeretek itthon lenni.

– Annak idején lázadó underground művész volt idehaza, utálta az elitkultúrát. Furcsa lehetett most a vörös szőnyegen vonulni...

– Ez legyen a legnagyobb megalkuvás az életemben.

– 1944 az ön családját sem kímélte. Anyja szülők nélkül maradt, később lemondott magáról és a bátyjáról, s amikor elvesztették apjukat, állami gondozásba kerültek.

– Rég volt. Különben is mindkettőnket örökbe fogadtak. Igaz, a nagypapám halála után föllázadtam a családja ellen. Tizenöt éves koromban végleg megszakították velem a kapcsolatot. Igazuk volt, elviselhetetlen voltam. Újra bekerültem hát a „zaciba”, de már Budán, a második kerületben. A Kaffka Margit Gimnáziumba jártam, majd onnan is kirúgtak. Ó, régi szép, daliás idők...

– Miért rúgták ki?

– Egy Attila úti ügyvédi irodában takarítottam reggelenként. Közben mindig leálltam egy félórára szamizdatot fénymásolni. Egyszer korábban jött be a főnök, a gép még forró volt. Már ment is a telefon a gimnáziumba. A Kaffka igazgatója, Juhász János mindent megtett, hogy megvédjen, de akkor már túl sok volt a rovásomon. Estin érettségiztem. A neuroticos Pajor Tamással egy időre beálltunk „BM-esnek”: betanított munkások lettünk az Országos Széchényi Könyvtárban. Megalapítottam a Huckrebellyt, amely ekkor még két lábdobos, valódi punkzenét játszott. A rendőrök rendszeresen elvitték az együttes tagjait. Engem többször is elzártak Baracskára harminc napra, hol munkakerülésért, hol tiltott plakátragasztásért. Ezért ötezer forint volt akkoriban a büntetés.

– Mi történt azután?

– Egy alkalommal, március 14-én behívatott a munkahelyem párttitkára, egy Radics nevű ember. Hellyel kínált, de nem ültem le. Azt kérdezte: „Mit csináljak magával, Röhrig? Tavaly leköpött egy munkásőrt a Petőfi-szobornál. Tavalyelőtt az Erzsébet hídról a Dunába dobta a vörös zászlókat. Soha semmi nem lesz így magából. Segíteni szeretnék. Akar maga katona lenni?” Akart a fene. Rendes volt, elintézte, hogy bekerüljek a tündérhegyi pszichoterápiás osztályra, ahol az áldott Ajkai Klára doktornő rábeszélt a továbbtanulásra.

– Fel is vették az ELTE magyar–lengyel szakára.

– A magyar írásbeliről negyven percet késtem. György Péter volt benn a teremben. „Érdemes még elkezdenie?” – kérdezte. Érdemes, mondtam. És tényleg fölvettek.

– Egyetemistaként kiutazott Krakkóba, így jutott el Auschwitzba is, ahová lényegében beköltözött egy hónapra.

– Reggeltől estig csak ültem egy fatuskón. Ott írtam meg első verseskötetemet, a Hamvasztókönyvet. A hely szelleme akkor még nagyon érezhető volt. Nagypaci, vagyis a nagyapám is eszembe jutott. Az egész családját deportálták, senki nem jött vissza. Neki egy korábbi balesete miatt amputálták a lábát, ezért őt ott hagyták a gettóban. Életben maradt. Az az auschwitzi egy hónap sok mindent megváltoztatott bennem. Rögtön utána elmentem Izraelbe két évre. Onnan pedig egy brooklyni haszid jesivában kötöttem ki. Azóta kint élek.

– Mégis azt mondja: hazavágyik. Pedig nyilván tudja, itt mennyire jobbra tolódott a politika, felerősödött a kirekesztés és a gyűlölet.

– Amerikában csak a családommal érzem magam otthon. Négy gyönyörű gyermekem van. Ha itt vagyok, ők hiányoznak, és a feleségem. Ha ott, akkor meg a hazám.