Arany Lacinak
Nem célom, semmi esetre sem, Petőfi Sándor vonatkozó művét górcső alá vonni, sem az ajánlóműfaj, sem szerény személyem nem alkalmas rá. Legyen elég annyi, hogy a mű az elmúlt bő másfélszáz évben a Petőfi-œuvre egyik legismertebb darabja maradt, gyakran változó korokban mindvégig a szavalóversenyek kiemelt kedvence, még ha a szerző valószínűleg nem számította is legfontosabb művei közé.
(Mindazonáltal, jegyzem meg halkan, ha játékos formában is, ha könnyű kézzel odavetett stílusbravúr formájában, rejlik benne egy érdekes lételméleti paradoxon is, vagyis mélyebb, mint amilyennek első látásra hinnénk; na, erre mondaná a vers címzettjének kedves édesapja, hogy „gondolta a fene”.) Akárhogy is, a vers a nemzeti kultúra része volt, közös identitástudatunk becses darabja. És hogy az is maradjon, azon fáradozik ez a kis kötet, ahogy ezen fáradozik a Scolar Kiadó egész Klasszikusok kicsiknek-sorozata, melynek egy korábbi darabja, a Csoszogi, az öreg suszter (na, ki írta? mindenki tudja, hátsó sorokban is?) elnyerte a Szép Magyar Könyv-díjat.
Ennek a könyvnek is megvan rá minden esélye: Békés Rozi nem egyszerűen illusztrálta, hanem újraálmodta az egész verset, az egész történetet. Játékos-ironikus akvarelljei egyszerre utalnak sok szeretettel dédanyáink meséskönyveire, egyszerre töltenek be ismeretterjesztő funkciót (nemcsak a hajdani falusi élet rekvizítumait illetően, hanem a két költő – és a család – találkozását illetően is), és egyszerre önálló műalkotások. A könyv voltaképpen egyetlen, folyamatos műalkotás: zsenge korú befogadói így egyszerre tehetik meg az első lépéseiket a költészet és a képzőművészet mezején. (Hogy stílben maradjunk.) S hogy melyik szeretteti meg velük a másikat, az voltaképpen mindegy is.
