Anyám és más futóbolondok a családból
„Szerte nézett s nem lelé...” – keseregte a Himnusz. És mert a história folyton vegzált bennünket, Zalán tán szégyenletes, de hasznos példáját gyakran kellett trappolva követnünk. Nemegyszer omlottak ránk azok a díszletek, amelyek között éltünk. (A neobarokk statikája nem bírta.)
Belső tudathasadások osztottak meg bennünket, s állítottak szembe katolikus dzsentrit, református menyasszonyt, reménytelen sikszét, katonatisztet, üldözött zsidót, kitelepítettet, zsaroló házmestereknek kiszolgáltatottakat. És akkor ami még kívülről jött... Két háború, három megszállás, forradalom, ostrom és felszabadulás veszélyek és szökések közt. Utak, amelyek – visszanézve – épp úgy elvezethettek volna Amerikába, ahogyan Auschwitzba.
Bizony, nem sikerült sem Lajosnak, sem nekünk kimaradnunk a történelemből. Minduntalan halljuk belülről a sürgető-nógató „talpra, magyar”-t. Hosszú futkosásunkra mindig számíthattak. Így telt (múlt) az előző száz év, amelyet kitölt ez a megérlelt, szeretettel és iróniával teli családregény, a romló-bomló középosztály négy generációjával, két Bertájával, postatisztjeivel és tűzoltóparancsnokaival. És bizony: a mögöttünk maradt évtizedek eseményeit akár lehetne pontosan, sültrealistán is előadni, a mából visszanézve annyi bennük a groteszk, az abszurd tekergés, az iróniára méltó és mégis elkerülhetetlen. (Tanulság: a lavina nem mindig tartja be a követési távolságot.)
A „magyar királyi” időktől végigszaladunk a rövid huszadik századon: optálás, repatriálás, szerenád, piknik, kalaposlány, háború, aztán osztályharcos, békétlen béke, forradalom, ellenforradalom és megint elölről. Végül a mindent beterítő demencia. A dokubetétek dialektikusan igazolják a rossz közérzeteket. Ezenközben a vándorló-menekvő középosztály konyhájában sül a magyarok nagy kedvence, a baljóslatú töröklepény és a Rákóczi-túrós.
Igen jó és fontos film mindenkinek!
(Írta és rendezte: Fekete Ibolya. Játssza Ónodi Eszter, Básti Juli, Gáspár Tibor és a fantasztikus Danuta Szaflarska.)
