Anyám, Bereményi

B. G. akár saját születéséről is írhatta a dalt, hiszen 1946. január 25-én született Budapesten, és 1946 bizony jó év volt, legalábbis az előző legborzalmasabb évek után mindenképpen: az első békeév. „A Nulladik Év.” A remény éve. Aztán persze lassanként kiderül, hogy Keleten az élet ezután sem lesz fenékig tejfel, de 1946-ban még lehetett remélni jó kedvet, bőséget, védő kart, és hogy talán mégis virulhat szabadság a holtnak véréből, és végre meglelheti honát a magyar e hazában.

Természetesen nem így lett. Hogy ehelyett hogyan alakultak a dolgok, erről szól a terjedelmes Bereményi-életmű.

1946. január 25-én született édesanyám is, ő sem háborús gyerek már, ő is „reménygyermek”. Igaz, ő nem Budapesten születik, hanem Ingolstadtban. Nagyapám, Dr. Vásárhelyi Béla szülész-nőgyógyász főorvos írja 1953-ban valamelyik hivatalos szervhez beadott egyoldalas, gépelt önéletrajzában: 1944. május 15-én hívták be katonai kiképzésre, mely Szegeden az V. Honvédhelyőrségnél 3 hétig tartott. „Utána a kecskeméti 540. sz. hadikórházhoz vezényeltek, hol mint sebészorvos teljesítettem szolgálatot. A hadikórházat 1944. október hó 12-én Budapestre, majd 1944. november 24-én a bajorországi Ingolstadtba telepítették át, orvosaival és sebesültjeivel együtt. Ekkor nem állott módomban a kórház kötelékétől megválni, mivel zárt egységben, felügyelet mellett telepítettek ki, másrészt orvosi lelkiismeretem sem engedte volna (...) Ingolstadtban kerültem amerikai hadifogságba. Hadifogságomban is tovább dolgoztam a sebesültek érdekében...”

1946. március 25-én tér haza a család (Béla, nagyanyám és csecsemő anyám) Magyarországra, Szentesre. Az ő történetük egy fokkal sötétebbre sikerül, mint a Cseh Tamás dalában felvázolt sztori. Nagyapám szintén leszerelt, de a „meggyógyult nővérem is” sor helyett az történt, hogy anyám nővére még anyám születése előtt meghalt, az ingolstadti temetőben nyugszik ma is.

Persze az, hogy anyám (Dr. Vásárhelyi Eszter) és Bereményi Géza író egy napon születtek, még nem lenne elég ahhoz, hogy B. G.-t olykor „szellemi anyámnak” gondoljam. De hát mi vele, rajta nőttünk föl – ez már így együtt csak elég. Sorolom. Gimnazistakoromban menza után hazatértem, és ITT Nokia típusú videorecorderünk segítségével minden délután ugyanazt a két filmet néztem végig: Annie Hall és Megáll az idő. Igaz, az elsőt nem Bereményi írta. (Egy időben mindkét filmet el tudtam mondani az elejétől a végéig.) És az Eldorádó! Már huszonegyszer láttam, de még akkor se volt fogalmam arról, ki az a B. G. Ugyanígy voltam Cseh Tamás dalaival. Antoine és Desiré, az ördöggel csevegő Fjodor Mihajlovics, Vízi és Ecsédi már rég személyes hőseim voltak, de Bereményiről még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Talán az Új dalok körül kezdett felrémleni, hogy ezen sokféle rajongásaim (a Veri az ördög a feleségét, a Megáll az idő, A tanítványok, A nagy generáció, az Eldorádó, a Meteo, a Potyautasok című filmek, a Cseh Tamás-dalok, Udvaros Dorottya Átutazó, Básti Juli és Cserhalmi György Hallgass kicsit című lemeze) mögött, így vagy úgy (rendezőként, íróként, forgatókönyvíróként, dalszövegszerzőként), de ugyanaz a személy áll, egy bizonyos Bereményi Géza nevű író: alacsony, kalapos fickó, az ember ki se nézné belőle, hogy ekkora király. Na akkor irány a könyvtár, és elolvastam a Legendárium című regényét, ami olyan volt, mint egy 250 oldalas Cseh Tamás-lemez. Attól kezdve (ezen a ponton még mindig csak 16 éves vagyok), ha megkérdezték, kik a kedvenc íróim, B. G.-t sohasem felejtettem ki.

Bereményi Géza 70 éves, és ilyenkor még egy ilyen túl szubjektívre sikerült köszöntő sem kerülheti meg a kérdést: mi a titka? Merthogy azt gondoljuk, hogy valami titoknak mindig kell lenni. És a titkokat előbb-utóbb le kell leplezni. Nem tudom, mi B. G. titka. Sőt szerintem nincs is neki ilyen. Amit ír, az működik, mert B. G. önazonos, hiteles és profi, mint például Hrabal, Lemmy vagy Byron. Egyszerűen elmeséli, mi történt vele 1946. január 25-e után. Meg néha még azt is, mi volt előtte. Talán ilyen egyszerű. És amikor mesél, azt én mindig elhiszem. Mert ott van benne „az a bizonyos vércsík”. Amikor a Legendáriumot olvasom, mintha a saját családom történeteit hallanám. Amikor a Megáll az időt nézem, mintha a saját kamaszkoromat látnám, pedig az maximum az apám kamaszkora. De mégis. Amikor az Illegalitásban című dalt hallgatom, látom magam előtt nemcsak Mari nagy didijeit, de az apját is, aki a régi gárda kemény titánja, sőt még a medvebőrön whiskyzés aktusát is. Nekem ez a dal a rendszerváltás. Egy másik „reményév” dala, 1990-es. És nemcsak a régi nagy komcsi sólymot látom a szám közben, hanem apámat meg magamat, ahogy állunk a Hősök terén, grillcsirkétől zsíros kezünkkel fogjuk egymást, temetik (újra) Nagy Imrét, és mi reménykedünk, sőt elhisszük, hogy mostantól... Pedig.

Péterfy Gergely író nemrég egy díjátadón ezt mondta saját pályakezdéséről (kilencvenes évek eleje-közepe): „Olyan időket éltünk, amikor nem illett történetet írni, ha azt írtál, kerekfejű parasztgyereknek néztek, és maximum leereszkedően hátba veregettek.”

Bereményit is biztosan sokszor hátba veregették, biztosan sokszor nézték „kerekfejű parasztgyereknek”, de ő nem izgatta magát, csak mesélte tovább az egyszerű, személyes és mindenkit megérintő történeteit a magyar parasztról és apa kalapjáról, a svéd királyról és a krakkói vonatról, az oly nagy ravasz Shakespeare Williamről és az elutazó Arthur Rimbaud-ról, a Világ Mamikájáról és Vadnai Bébiről, a Széna térről és a Lánchídról, régi kevertekről és habzó cseh sörökről – és így tovább végestelen végig: rólunk.

Ez a Bereményi-galaxis.

Éljen anyám, éljen Bereményi Géza!