Andris bácsi literál

Idősebb hölgyismerősöm azzal fogadott a minap, hogy neki most már végképp elege van mindenből, a tömegközlekedési társaságtól meg is vonta a bizalmát például (no hiszen, pár hónapja buszozott utoljára, kicsit vehemensen szállt le, vagy mi, két bordája bánta), és egyáltalán: teli van a kalucsnija az egész várospolitikával, de nagyon, a víruspolitikával meg pláne. Már csak kedves hetilapja tartja benne a lelket, mert az úgy megírja a tutit, hogy na, el is olvassa elejétől a végéig, a Pungor Andris riportjait kétszer-háromszor is, olyan élvezetesek; az a fiú nem körtönfalaz ám, büdösek, nem büdösek, nevükön nevezi a dolgokat – egyszóval gratulál minden sorához. (Így mondta: Andris, mintha családi barátról volna szó, de aztán elhessegettem a gyanút – családi barátért bizonyos idő után nem lelkesedik ennyire az ember...)

Hanem a kisunokája, a Jolibaba – villanyozódott fel a kávé meg a stampedli konyak után idősebb hölgyismerősöm –, hogy az milyen egy okos! Tudniillik mihelyt neszét vette, hogy megjelent, meg is vette neki az Andris könyvét: gyermekversek, ha nem tudnám. Fel is olvasott belőle, olyan gyönyörűségeket, hogy „fut az álom / fecskefüst / fut a felhő / színezüst”, meg azt is, hogy „szusszan a szőnyeg százfele szálldos a szombati szöszmösz” – s bár Jolibaba a hexameterrel még nemigen tudott lépést tartani, azt azonnal kiszúrta, hogy itt a szavak ugyanúgy kezdődnek mind. Alliterálnak – világosította fel rajongva nagyanyja, mire ő, a kis okos azzal a nagy, elkerekedő szemével: Andris bácsi literál?

Ezen aztán jól elgöcögtünk még búcsúzáskor is – csak majd a lépcsőn lefelé kezdett el kerülgetni a sárga irigység.

(Pungor András: Hogyismondják? Takács Mari illusztrációival. Háttér Kiadó, 2009)