Ami belül játszódik

– A Szerelem két főszereplője: Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva. A film – kritikusai szerint – „csendesen kegyetlen remekmű”.

CSEHÁK JUDIT: A Haneke-film nekem olyan, mint a nagyító tükröm a napsütésben. Ifjúkorom csodált filmsztárjait láttam viszont már idősekként. Így saját magamat is láttam – éles helyzetben és fényben. Olyasmiket kellett az embernek végiggondolnia, amelyeken nem szokott töprengeni.

GÁRDOS PÉTER: Trintignant-nál sármosabb színészt nem ismertem. Sugározott az élettől, akármelyik filmjére gondolok. Szimpatikus öreg úr most. Abból, aki volt, semmi nem maradt. Korosztályunkat azzal szembesíti a film – és ez egy fiziológiai élmény –, hogy azok a színészek, akiket imádott, szeretett és piedesztálra emelt, felismerhetetlenek. És az ember rögtön azt mondja, hogy te jó isten, akkor én ugyanígy nézek ki, csak nem veszem észre. És ez irtózatos. Egyébként sok problémám van a filmmel...

CS. J.: Persze a halállal kapcsolatos dilemmák is előjöttek a film kapcsán. A szüleim már meghaltak, édesapám 58 évesen, nagyon váratlanul, édesanyám 84 évesen, 16 esztendővel ezelőtt. Megtanultam: a legtöbb, amit az ember a szeretteinek adhat, hogy nem hagyja őket egyedül meghalni. Nem engedi el a kezüket, egészen addig mellettük marad, amíg életben vannak.

G. P.: Judittal ellentétben én eltolom magamtól az öregséget. El a halált is. Tudatosan nem foglalkozom vele. Egy nagyon jó barátom – 65 éves, nem túlságosan szép férfi – folyamatosan erősíti magában, hogy ő még fiatal és szép. Ez a pszichológiai stratégiája az öregedéssel szemben. És én ezt nagyon értem. Lehet azt játszani, hogy az ember nem néz bele a tükörbe, vagy minél kevesebbszer. És lehet azt játszani, hogy belenézek, és azt látom, mennyire erős vagyok, milyen jó férfi lettem, húszon évvel ezelőtt még nem voltam ilyen jó. Tehát különböző taktikái vannak, hogyan játssza ki a sorsot az ember. Nem szabad megalkudni, küzdeni kell az utolsó másodpercig.

CS. J.: Az igazi dráma, amikor az ember a személyiségét veszíti el. Azt, aki volt. És ott marad tehetetlenül, és szeretteinek szembesülni kell ezzel.

G. P.: Én azt gondolom, kegy az, amikor az embert pillanatok alatt éri a halál. Tehát igazából nincs tudatában, hogy megszűnt. Az az igazi szép halál, szerintem.

CS. J.: Édesapám szépen halt meg. Beszélgetett a kórteremben reggel a szobatársakkal, akik azt vették észre, hogy nem válaszol.

G. P.: Az én apám úgy halt meg – egyébként rosszindulatú daganata is volt, de nem ebben halt meg –, hogy azt mondta a mamámnak, bemegyek, megnézem a híradót. Ez fél 8-kor volt. Elindult, leült, a mamám még elmosogatott, egy perccel később bement, és már nem élt a papám. Ült a tévé előtt és nem élt. És azt gondolom, ez a kegyes halál esete.

CS. J.: Édesanyám tudta, hogy súlyos beteg. Saját maga fölszámolta a háztartását, mindenét odaadta, akinek akarta. Az elszakadás a környezetétől, a miliőtől fokozatos volt. Tehát ő azt akarta, hogy erről ő döntsön. Felkészült rá. És biztos lehetett benne, akárhogyan dönt majd, akármit kér tőlem, azt nyilván tiszteletben tartom és teljesítem.

G. P.: Judit, hadd kérdezzek valamit, végre egy orvostól kérdezhetem meg. Haneke filmjének a végén a férfi főhős egy párnával megfojtja a feleségét, aki bénult beteg, nem tud önmagáról gondoskodni, sem magával foglalkozni. Egy fájdalomgombóc…

– De nem gondolja, a férj voltaképpen megtette azt, amit a feleség már hetek óta éreztetett vele? Hiszen nem fogadta el a folyadékot, nem akart enni… A férj erre azt mondja, akkor meg fogsz halni. Tehát az történt, aminek meg kellett történnie. Nem megfojtotta…

G. P.: De, megfojtotta. Ez büntetőjogi kategória. De ilyen helyzetben egy embernek joga van-e dönteni a szerettéről, kérdezem Judittól.

CS. J.: Nincsen joga! Különben a legújabb statisztikák szerint az európai öregedő társadalmakban a 80 évet megélt nők 50 százaléka demens vagy alzheimeres lesz. Vagyis erre fel kell készülni. Ha az ember eléri a 70-et, nagy valószínűséggel megéri a 80-at is. Ha korábban nem is, de 70 fölött az embernek még ép tudatában végig kell gondolkodnia, mi történjen vele, ha ilyen helyzetbe kerül. Arról is szól a Haneke-film, hogy az orvos életben tud tartani élőlényként, ám semmi másban nem tud segíteni. Nem tud értelmet adni ennek a meghosszabbított életnek. Nem tud segíteni az ápolásban. Nem tud pszichológiai támogatást adni, hogy ne egyedül kelljen megküzdeni ezzel a problémával.

– A mai kultúra a fiatalok kultúrája. Minden iparág azon fáradozik, hogy eltüntessük a ráncokat. Egyszerűen nem illik öregnek lenni. Sem büszkének lenni arra, mennyit megértem. El kell hallgatni a kort.

G. P.: Ez így van! Azt hiszem, bizonyos szakmákban szinte megvalósíthatatlan az úgynevezett értelmes öregkor. Egy újságírónak, akit 60 évesen eltávolítottak a Magyar Televízióból – nevet nem mondok, mert nem kaptam rá felhatalmazást – semmilyen lehetősége nincs. Saját szakmáját nem tudja gyakorolni. Bezárult a kapu, aminek nyilván vannak politikai okai is. De ebbe most ne menjünk bele, nagyon messze vinne. Az viszont a mi beszélgetésünk egyik témája: mit kezdhet egy ilyen ember önmagával? Másik szakmát tanuljon 60 évesen?

– Egészen biztos, hogy ő csak a képernyőn létező személyiség? Nem lehetne valami mást csinálnia ugyanazzal a tudással, intelligenciával, élettapasztalattal?

G. P.: De, elképzelhető. Ugyanezt mondom neki magam is, miután én nagyon sok mindent csinálok, csináltam mindig. Pontosan erre gondolva.

– Igen, arra az életszakaszra, amikor a mindennapi jelenlétet elveszítjük…

G. P.: Tulajdonképpen a saját fontosságtudatunkat veszítjük el...

– De erre készülni kellene. Merthogy nem tarthat örökké, hogy az ember főrendező, főigazgató, főorvos.

G. P.: Így van.

– Térjünk vissza a Haneke-filmre, beszélgetésünk apropójára. Péter a beszélgetésünk elején megjegyezte, hogy több problémája is volt vele.

G. P.: Zavart az elidegenítő, pepecselő, a filmidőt és a valóságos időt egybemosó filmes módszer. Haneke nem enged érzelmileg azonosulni egyik szereplővel sem…

– Nem tudom. Én a férjjel is tudok azonosulni, a feleséggel is…

G. P.: Tudja, miért? Mert maga a probléma olyan erős, hogy nézőként továbbgondolja.

CS. J.: Attól is drámai ez a film, hogy valós kérdést vet föl: ezt a két embert, akik nagyon szeretik egymást, mennyire hagyja magára a társadalom meg a család. A társadalom nem mondhatja azt, hogy oldja meg a dolgot a család, a család és a hozzátartozók szintén nem mondhatják azt, oldja meg a társadalom, a kórház, az ápolási otthon. Ha nem működnek együtt, ha nincs meg ennek a rendszere, csak dráma lehet ebből. Csak az következhet, hogy valakinek saját magának kell halálba segítenie a legszeretettebb embert. S meg kell halnia ahhoz, hogy ezt a drámai vétséget ne vigye tovább, vagy ne kelljen egyedül maradnia. Ez olyan „megoldás” a gyönyörűséges szerelem végén, amit nem fogadhatunk el.