Ami a legszemélyesebb
Ő biztosan nem venné rossz néven, hogy elmesélem: csupán a minap sugárzott, emlékét idéző tévéinterjút követően fedeztem fel az irónia finom, ugyanakkor kíméletlen árnyalatát egy több mint negyvenéves családi fényképen. A humornak meg az önreflexiónak azt a fajtáját, amely annyira magától értetődik azoknál, akik mentesek a szellemi korlátoktól.
A fénykép a Nemzeti Színház siófoki üdülőjében készült. Apám és Kállai Ferenc állnak a parton fürdőgatyában. Apám bal karjában tejfelszőke kisfiút, vagyis engem dajkál. Kállai pedig fekete uszkárját.
A fotó kapcsán évtizedek óta motoszkált bennem egy kérdés, amelyet sosem mertem feltenni. Pedig Kállai Ferenccel felnőttként is összehozott a privát élet meg a szakmám. Beszélgettünk élet és halál alapvetéseiről – politikáról, színházról, italról, nőkről – mikrofonba vagy csak úgy, gatyában a Lukács uszoda kabinsora előtt. Mindemellett a saját múltamból hiányoztak azok a hatások – háború, forradalom, a diktatúra keményebb időszakai –, amelyeken túljutva átsúlyozódhatnak a dolgok, és akár görcstelen is lehet az ember. Úgyhogy – mentségem az említett hiátus – azt azért sosem mertem megkérdezni: neki karonülőből miért csak kutya jutott?
Aztán most, hogy elment, az egyik kercsatorna leadott vele egy korábbi portrébeszélgetést, amelyben ezt a dolgot is nonchalance elmagyarázta. Kiderült: ifjú házasokként feleségével lényegében pártutasításra kellett elállniuk a szűkös időkben a gyerekvállalás lehetőségétől. Ám azzal a későbbi esély is odalett.
A tragikus és lényegében észbontó történeti adalék ismeretében kapott újabb tartalmat az egykori fénykép: „Színészek – gyerekeikkel.”
Így esett, hogy egyszerre könnyeztem a veszteségen, és vigyorogtam a felismeréstől. Aztán szaladtam a tükörhöz, hogy lássam, miként festek így, mert mégiscsak színházi gyerek vagyok. Mindenesetre Kállai biztos gratulálna, hogy ha kicsit megkésve is, de rájöttem, mi a lényeg: „... nézd legott / Komédiának, s múlattatni fog.”
Kállai Ferenc búcsúztatása kapcsán sok szó esik arról: mennyire bölcs volt, mennyire tévedhetetlenül pontosan látta át az éppen megélt korszak legfaramucibb helyzeteit. És nem csupán színészként, hanem civil megmutatkozásaiban is: kiderült, mestere volt az iróniának, azon belül is annak, hogy a dolgok fonákságát hétköznapi egyszerűséggel láttassa. Amibe a kíméletlenség is belefér, pláne, ha alkalmazója önnön esendőségére utal vele.
Vannak, akiknek az élet produkálta kevésbé szélsőséges helyzetekben is megbomlik némileg az eszük, csorbul a moráljuk, és veszítik el mindazt, ami kiad egy épkézláb, szerethető embert.
És vannak, akik a legszélsőségesebb szituációkban is megőrzik józanságukat, és amit az őrületből tanulságként levonnak, az akár el is tanulható tőluk. Persze amikor „ég a ház”, olykor a legnemesebbek is esetlenkednek. De még szorongó önmagukat is képesek kívülről látni, hogy azon karakterük sajátosságait tapasztalatként rögzítsék.
Kállai Ferencben az volt a különös és roppant szerethető, hogy ő békeidőben is képes volt esetlenkedni – leszámítva persze színpadi jelenléteit. Ám – például – nagyon könnyen esett szerelembe, vagy lett önmaga számára is meglepő módon parlamenti képviselő a Kádár-érában. Miközben persze működött benne az önreflexió. Színész esetében ez az adottság egyéb képességekkel párosulva bizonyos idő után szakmájának óriásává teszi az embert. Kállait olyanná, aki mindig szemmagasságból mosolygott arra, aki a hétköznapokban is próbálta őt gigászi, eleven szobornak látni.
A magam negyvenes korosztálya számára Kállai Ferenc olyan idol lehet, akitől aztán tényleg eltanulható, hogy ilyen-olyan faramuci helyzetekben – vagy legalábbis azokat követően – miként hozhatjuk ki magunkból a legjobbat.
Minden kortársam persze nem ismerhette személyesen. Az sem állítható, hogy színi pályafutásának fontosabb állomásait egyformán fel tudnánk sorolni. De ha mást nem is, akkor A tanú című film – és akkor megvan a kötelező kűr – Pelikán gátőrét még az ifjabb nemzedékek is „vágják”.
Pelikán József szerepében lényegében mindaz benne van, ami Kállai Ferenc színészetén túl emberi habitusának is lényege. Amely kapcsán százféle olvasatban, de egyetlen tanulsággal fogalmazható meg, hogy a különböző döntési helyzetekben – mi más az élet, ha nem ilyenek sokasága – úgy nagyjából merre van a helyes irány. Amerre az igazság, amúgy.
Éppen azért különös, és ezt muszáj idebökni, hogy kortársaim jelentős része mostanában mintha inkább az Őze Lajos által kiválóan megformált Virág elvtárs abszurdul akarnok figurájában találna magának példaképet. Olyan alakban, aki nem ismeri a kíméletlenség önelemző aspektusát. Másokkal szemben viszont ösztönszerűen alkalmazza. Más kérdés, hogy az efféléket előbb-utóbb eléri a végzetnek az a fajtája, amelytől legjobban rettegnek: a nevetségessé válás. Kállai Ferenc egyébként nagyon elegáns eszközökkel tudott ilyen esetekben a végzet szolgálatába állni. Színészként, másként is.
Biztos vagyok benne, hogy Kállai Ferenc ezt az aktualizáló kitérőt sem venné rossz néven. Legfeljebb azt kifogásolná, hogy nem vagyok konkrétabb. Mire én meg azt válaszolnám, hogy a „korszellem így meg úgy”. Erre nyilván azzal jönne, hogy nem beszélnék-e mégis érthetőbben. Kibökném, hogy könnyen lesz ma betoji az ember. Mire ő: nem úgy akartad mondani, hogy „beszari”?
Persze az illendőség okán nem dumálgatni kéne itt vele, hanem szerepeit sorolni, meg idekopírozni okos kritikusok elemző mondatait. Bőven akad belőlük, attól kezdve, hogy Kállai Ferenc 1945-ben elkezdte a pályát. De ezt annyian megteszik most. Én inkább csak azt próbáltam elmondani, ami a legszemélyesebb. Azt, amit nekem ő adott át önmagából.
Ami végeredményben azt is jelenti: akárhol van, marad velem.
