Alföldi vágyai – Mindent akart, hírnevet, pénzt, szakmai megbecsülést
Abból ugyanis a parlamentbe is eljutó cécót csinálni, hogy a Nemzetiben a János vitézben, ottani direktorsága idején, Alföldi prostituáltnak tette meg a harmadik felvonásban Iluskát, az könnyű, mert ezen a „brutális” változtatáson akkor is egyszerű felháborodni, ha az, aki éppen országra-világra szólóan kiakad, nem is látta az előadást. És ha látta volna, akkor sem biztos, hogy feléri ésszel azt, Alföldi miért is gondolta ezt így. De most nincs „megszentségtelenített” nemzeti Petőfi-mű, mert Kroetz német, most nem rondítanak bele a szerző szövegébe, mert maga is elég randát írt.
Azaz hogy ez így leegyszerűsítés, mert A vágy telis-tele van ugyan trágár szavakkal, otromba felhorgadásokkal, súlyos gyűlölettel, alig kibírható indulathalmazzal a darab, de közben meg, lássunk csodát, szeretet is van benne, tán szerelem is, bár erről már nem egészen tudhatjuk, hogy nem pusztán szexualitás-e inkább. Négy ember csaknem lenyúzza egymásról a bőrt a színpadon. A két férfi színész még a nemi szervét is közszemlére teszi szerep szerinti egymással való vetélkedésében és rút önkívületi állapotában, miközben a négy szereplő egyfolytában arról beszél, hogy álságos a világ. Ez az álságosság teljes mértékben ott van a magánéletben is. Próbáljuk leplezni, hogy hazudunk egymásnak éjjel-nappal, igyekszünk boldogulni, de kiéletlenek a vágyaink, és úgy igazából nincs is sok esélyünk arra, hogy teljesen kiéljük őket, ez pedig elfojtásokhoz, torzulásokhoz, jókora lódításokhoz vezet.
A magánéleti-munkahelyi, netán közéleti frusztrációink oda-vissza hatnak, emiatt pedig csődtömegként próbálunk fagyos mosollyal jó képet vágni ahhoz, amit nehezen tudunk elviselni. Akár magunk előtt is igyekszünk elferdíteni a valóságot. Négy kiváló színész, Kováts Adél, Schneider Zoltán, Bata Éva, Vilmányi Benett van az előadásban topon. Miközben az alakjaikat megteremtik, ha igazán belemennek a zsigerekig ható játékba, óhatatlanul kiadnak magukból is sok mindent, amit tán nem szívesen tárnak nyilvánosság elé.
De hát Alföldi szereti a belemenős játékot, a szó szoros és átvitt értelemben vett lemeztelenedést egyaránt, és szép szóval, de akár kiabálással is igyekszik kihozni ezt a színészekből. Mesélik, hogy a próbákon el tud szállni az agya. De aztán a végeredmény ezt általában hitelesíti.
Máig egyik legjobb, harmadik rendezésében, a Martin Sherman által írt Hajlamban koncentrációs táborba zárt melegek sorsán keresztül vizsgálta a végzetes kiszolgáltatottságot, a legelkeserítőbb helyzetben sem szűnő vágyakat, a végletekig fokozható emberi kínt, a kegyetlenséget és közben a mégis megcsillanó humánumot. Imádja a kiélezett helyzeteket. Az Átriumban menő, A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-film kiváló színpadi adaptációjában is ott vannak a végletes, elszabaduló indulatok, ott a szikrázó gyűlölet, az iszonytató kiközösítés, de aztán mintha befejezésül, az alagút végén csak pislákolna fény is. Egyébként Kroetz stílusa meglehetősen hasonlít Fassbinderéhez, az övé pedig egy másik németéhez, Martin Sperréhez, aki a drasztikus Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című darabot írta, amiben az anya előítéletek miatt még a saját fiát is képes kitagadni, aminek tragikus vége lesz. Ez szintén kiváló Alföldi-rendezés volt.
Kedveli ezeket a poroszos, nehezen elviselhető, szárazan kemény drámákat, bár ő nemcsak érzelemgazdag, hanem tulajdonképpen érzelmes is. El tud olvadni a szeretet bármilyen megnyilvánulásától, igencsak hálás azért, ha bármilyen jót tesznek vele, ha őszintén dicsérik. Egyébként az érzelemdússág és zsarnoki kegyetlenség, mások leuralásának vágya meg a legendásan nagy orosz lélek keveredik Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című alkotásában, amit a budaörsi Latinovits színházban állított színpadra. Ebben is tobzódnak és agresszióba fordulnak a kielégítetlen vágyak. Szintén, átvitt értelemben, lemeztelenedik a színészgárda, de van humor, még fekete humor is benne, ez ellenpontozza vagy akár ütősebbé teszi a rémségeket.
Persze Alföldi nem csupán sötéten látja a világot, az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-vígjátékban remekül komédiázik. Csacska reggeli tévéműsorok műsorvezetőjeként, amelyekkel nem mellesleg megszerezte a számára fontos országos népszerűségét, tudott ő habkönnyű, felszínes is lenni, ha erre volt igény. Amikor valaha pályázott az Új Színház direktori székére, a jeles Kossuth-díjas rendező egyenesen azt mondta róla, hogy egy léggömb nem lehet igazgató. Akadtak, akik elkönyvelték üres celebnek. Már több mint öt éve annak, hogy a Forbes Magazin magyar változatában a legértékesebb celebnek szavazták meg. Ami némiképp fából vaskarika, de mutatja, hogy igen, ő ezt is akarta, és vérdrámák rendezését ugyancsak, meg a III. Richárd címszerepét szintén. Egykori feltörekvő vidéki srácként mindent akart, hírnevet, pénzt, szakmai megbecsülést, jókora népszerűséget. Mindezt el is érte. Szépszámú rajongótábora van, és valószínűleg sokkal kevesebben vannak, de azért azok száma sem elhanyagolható, akik utálják. Megosztó személyiség. Kommentelők végeérhetetlen, gyalázkodó csatározásokat vívnak miatta. Rengetegen örültek, amikor megkapta a Nemzeti Színházat, és persze sokan voltak olyanok is, akik kígyót-békát kiabáltak. Ezt tették akkor is, amikor a nehezen bedöccenő teátrum már jól ment, szellemi műhellyé vált. Fájdalmas volt a kényszertávozás. Folytatta volna még. Akkoriban azt nyilatkozta, hogy alig akad Magyarországon munkája, de aztán hamarosan egyikből a másikba loholt, nemegyszer volt úgy, hogy egy nap két különböző produkciót próbált, és a színészi pályája is újabb lökést kapott. Az Átriumban, a Vaknyugat előadásában pokolra száll. A Centrál Színházban, a My Fair Ladyben Higgins professzorként valósággal mebnybe megy. Igaz, ami igaz, jobban el lehet énekelni a szerepet, de jobban játszani nemigen, szellemes, elegáns, sármos, hihető, hogy finom angol úr, általa kikupált fiatal lánytól kissé megperzselődő professzor.
Fest is. El is kelnek a képei. Tavaly hangoskönyveket is készített, a Micimackót és A kis herceget. Halmozva a munkáit elégíti ki a vágyait. Előfordult már, hogy úgy éreztem, a túl sok meló, az egyikből másikba nyargalászás, a premiert követően rögtön valami újba kezdés a minőség rovására megy. Mondtam is neki. Azt válaszolta, ha kevesebbet vállalna, nem csinálna jobb dolgokat. Ő munkamániás, neki csak ez van, ebben akarja kiélni magát. És ki is éli.
Na jó, időnként politizál, őszintén nyilatkozik, amin megint csak vannak, akik kiakadnak. Az önkormányzati választások hajrájában odaállt a polgármesterjelölt Karácsony Gergely mellé, ami miatt kapott hideget-meleget. A véleményét bármikor nyíltan vállalta. Aki más mellé akar állni, nyugodtam álljon oda, de ő döntő helyzetben úgy érezte, így kell cselekednie. Azt is vállalja, ha aktuálpolitikát visz a deszkákra, ennek is helye lehet, más produkcióiban pedig nyoma sincs. Munka közben kiteljesíti a vágyait, a színpadon pedig megmutatja a mi vágyainkat ugyancsak, akkor is, ha ezek szépek, és akkor szintén, ha rejtegetni valóan rútak.
Az csaknem valamennyi megnyilvánulásából kiderül, hogy sokkal, de sokkal jobb világra vágyik.
