Aki minden embert szépnek lát

Vera minden reggel belenéz a tükörbe, és elképzeli magát. A párja időnként meglepődik, mert úgy igazgatja a haját, mintha valóban látná, mit mutat a foncsorozott felület. Még közelebb is lép egy kicsit.

– Amikor a párom így csodálkozik, lejjebb tolom a fekete szemüvegem, és még a vak szememmel, az üvegszememmel is ránézek – meséli Vera. – Szeretek viccelődni. Talán egy picit morbid. Arról akarom meggyőzni a páromat, hogy ez nem olyan véresen komoly, mint ahogy az emberek gondolják. – Majd hozzáteszi: – De ettől még tényleg komoly.

Valóban az. Amikor megkértem, emlékezzen vissza, mik tűntek a legnagyobb akadálynak, miután öt évvel ezelőtt elveszítette a látását, elsőként ezt említette: hogy reggelente rutinból bele akart nézni a tükörbe. És sorolja tovább:

– Addig egyedül is könnyű volt megetetni, megfürdetni, tisztába tenni a halmozottan fogyatékos kislányomat. Katám most 12 éves, de ugyanúgy gondozni, etetni kell, mint egy kicsit. Most már elkel a párom segítsége. Mosolygok, hogy ő időnként nagyobb „anyai gondoskodással” tud foglalkozni vele, mint én. Ez nagyon jó, de néha nehéz. Szeretnék én is anya lenni, és nemcsak a háttérből hallgatni, hogy mit csinálnak,

És jön fel a többi emlék is: amikor levelet kapott valakitől, aki még nem tudta, hogy ő elveszítette a látását. Fel kellett olvastatni. Az intimitás feladása: más hangján szólal meg a személyesen neki szóló írás. Mást is be kell avatni. Nagyon rosszul élte meg. Azóta törekszik az önállóságra, és ehhez jó segítség a számítógép, amely beolvassa az e-maileket és a dokumentumokat. A képeket ugyan nem tudja, de jelzi. És Vera annyiban szerencsés a vakon születettekhez képest, hogy ha a gép bemondja: karácsonyi üdvözlőlap, akkor tudja, mit idézzen fel.

– Kicsit szentimentális, de nagyon nehéz, hogy nem látom az emberek arcán a szomorúságot, a bánatot, a szerelmet, az öregséget, a fiatalságot, de megpróbálom ezeket minden más érzékszervemmel észlelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Illetve minden embert szépnek látok, nem érzékelem a testi hibákat.

A szakemberek szerint a hang az, ami mindent elárul, az arckifejezésen még lehet uralkodni, a hangon nemigen. Verának viszont a kéz árul el mindent. Mennyire határozott az illető, milyen a jelleme, mivel foglalkozik, kőműves-e vagy irodista, fogott-e életében kaszát vagy bármi más eszközt. Amíg látó volt, azon versenyzett nővértársaival a kórházban, hogy a páciens arcáról, kezéről, körméről, bőrszínéről még az orvosi diagnózis felállítása előtt megpróbálták kitalálni, mi baja lehet. A látvány eltűnt, de a kézfogás megmaradt, ennek alapján tud ma is a leginkább képet alkotni.

És most itt az idő, hogy dióhéjban elmondjam, ki ő és hogyan veszítette el a szeme világát. Dénes Gábor dokumentumfilm-rendezőnek köszönhetem, hogy megismertem D. Verát. A transzplantációról forgatott akkoriban, Vera pedig éppen arra várt. Merthogy a súlyos cukorbetegség nemcsak a szemét tette tönkre (glaukómát okozott), hanem a veséjét és a hasnyálmirigyét is. Amíg átültetendő vesére és hasnyálmirigyre várt, kétnaponta járt dialízisre, Szegedről Budapestre, mert a lakóhelyén nem került fel a listára.

– Hogy csak úgy várjam a szerveket, azt nem bírtam, mondtam, akkor elmegyek dolgozni, tanulni, mindegy, csak csináljak valamit, hogy ne essek ki a napi rutinomból, ne legyek depressziós. Tudtam, hogy fontos a pozitív gondolkodás – meséli.

Jelentkezett a Bárczi Gusztáv gyógypedagógia karra, látássérült szakra. Mielőtt elvesztette a látását, az egészségügyben dolgozott, emberekkel foglalkozott, és továbbra is, vakon is emberekkel szeretett volna foglalkozni, vagy legalábbis valami hasonló hivatást választani. És mivel a rokkantnyugdíja finoman szólva nem nevezhető busásnak, munkát is vállalt. Kétnaponta dialízis, reggel hattól délután egyig munka a Főkefe Nonprofit Kft.-nél, majd futás az iskolába. Nem volt egyszerű, de élvezte.

Azt már Dénes Gábor dokumentumfilm-rendező mesélte el, mennyit kellett Verának harcolnia az életet jelentő szervekért. Állandó lakóhelyén Szegeden közölték vele, hogy mivel még jugoszláv állampolgár, nehezített a transzplantáció. Próbálta megmagyarázni, hogy egy színmagyar városban született a Vajdaságban, és mindenkije magyar, továbbá már 20 éve Szegeden él, és jogilag magyar állampolgár, itt fizeti az adót… De a szabály az szabály, volt a válasz. Különböző magyarázatokkal húzták halasztották a listára kerülését, miközben Vera állapota fokozatosan romlott. Végül Pesten próbálkozott ahol szintén dializálták, és itt már sikerrel járt, elérte, hogy felvegyék a transzplantálandók listájára. Az átültetés 2009. december 6-án szerencsére sikerült, Vera új hasnyálmirigye és veséje jól működik, már inzulint sem kell használnia.

Most harmadéves a főiskolán, ha végez, remélhetően talál a képzettségének megfelelő munkát. De addig? Látóként diplomás szakápoló volt, most pedig kefekötőként egészíti ki a rokkantnyugdíját. Igaz, most már nem jár be a Főkeféhez, otthonába vitték a gépet, ott dolgozik. Áthúzni, csomózni, nem túl egyhangú? Ez jut, ha egy képzett ember elveszti a látását? Nem túl… próbálom valahogy udvariasan megfogalmazni a kérdést, de csak nem sikerül megtalálnom a helyes szót.

– Hogy nem visszalépés-e? – segít ki zavaromból nyugodt hangon Vera. – Rossz volt elveszíteni egy hivatást, a nővéri szakmát. Ha látó maradok, sohasem akarok egyetemre járni, ha látó maradok, soha nem akarok más munkát végezni, nyilván ebből megyek nyugdíjba. De a kefekötés mint olyan fejleszti a mikromotoros mozgást, így a kéz mozgását és koordinációját is. Ez nyilván egy átlagos kefekötőnek nem fontos, de az én életemben, például a főzésben, a gépelésben vagy az öltözködésben segít. És fülhallgatóval tudok mellette tanulni, Pénzkereseti lehetőség, ami nyilván monoton, de közben tudok másra a fejemmel és a fülemmel figyelni. Hallom a mosógépet, hogy kimosott, közben főzöm az ételt.

Ez utóbbihoz tegyük hozzá, hogy Vera nagy szenvedélye a tanulás mellett a főzés. Már kislánykorában rákapott, azóta gyűjti a recepteket. Nevetve meséli, hogy látó korában többször megvágta az ujját késsel, mert a vizuális ingerek elterelték a figyelmét. Látta, amint röpül egy darázs és nyissz. Vakon szigorúan arra koncentrál, amit éppen aktuálisan csinál. Amikor képviselőfánkot készített, megkérte a párját, hogy locsolja meg csokival a fánkok tetejét. Nyilván ha nagyon akarja, nem látóként azt is meg tudja egyedül csinálni, de örül annak, ha valaki más érzi azt, hogy nélküle nem megy. Amikor Vakok Intézete halászléversenyen vett részt, ő volt a főszakács. Elhozták az első díjat, és még egy különdíjat is.

Látóként mindannyian segíteni akarunk a fehér botos embernek. Csak sajnos a legtöbben nem tudjuk, hogyan segítsünk. Vera erről is elmondja a tapasztalatait.

– Amit sokan nem tudnak a látók közül, hogy a vak ember csak akkor megy ki az utcára, ha pontosan tudja, honnan hová akar eljutni. Lepróbált, bejáratott útvonalon jár. Ha elfogadja a segítséget, nem azért teszi, mert nem tudja, melyik irányba kell mennie, hanem mert pihenteti. A térmozgás és a bothasználat nagyon megfeszített figyelmet kíván. Ha rád bízom magam, akkor nem kell a környezetemre figyelnem. Csakhogy ha te nem tudod, mi az én támpontom, akkor baj van. Ha miután átkísértél a zebrán, és nem viszel a fal vagy az oszlop vagy valamilyen támpont mellé, akkor nem tudom, hogy hol vagyok. Villamoson is szeretnek segíteni. Még egyszer sem estem el egyedül, mindig látó segítséggel sikerült sajnos. Csókolom, tessék nagyot lépni most, mondja valaki kedvesen, de mihez képest nagyot? És megfogja a botos kezemet, azt, amellyel éppen mérni akarom, hogy milyen mély a villamos lépcsője, hogy pont akkorát lépjek, így nem bicsaklik ki a bokám. Ha valaki pont ezt a kezemet fogja, és még meg is ránt, akkor kész a baj.

Vera az egyetlen nem látó hallgató az évfolyamában azon a gyógypedagógia főiskolán, ahol látássérült szakon is képeznek. És ahol még mindig nem egyszerű a látássérülteknek. Ha bármilyen írásbeli anyagot kap, azt hanganyaggá, illetve olyan gépelt anyaggá kell átalakítania, amelyet tud olvasni a számítógép. Szerencsére van olyan tanár, aki word formátumba elküldi neki az anyagot. Hangfelvételt is lehet készíteni az előadásokon, de amikor százötven vannak a teremben, elég nagy a zaj. Ráadásul ellentétben a régi kazettás diktafonokkal, a digitális készülékek már jobban veszik a háttérzajt is. Verának a párja a személyi segítője, ő igyekszik elmagyarázni a tananyag nem szöveges részeit: a diagramokat, táblázatokat. Az első évben szóban vizsgázott, mert lassan ment még a számítógépbe való gépelés. A második évben már bevihette a személyi segítőjét, neki diktálta le a kérdésekre adott választ. Volt olyan változat is, hogy a tanár írta le a lediktált válaszokat, akár jók voltak, akár nem, majd ugyanúgy javította, mint a látó évfolyamtársakét. Most a harmadik évben már a laptopját is beviszi, így be tudja gépelni az anyagot. A látó vizsgázóknak 10-20 percük van arra, hogy felkészüljenek, ezalatt vázlatot készítenek egy A4-es lapra. Amíg nem laptopba írt, Vera hiába gondolkodott, mire odajutott húsz perc múlva, hogy felelnie kellett a tételből, összekuszálódott benne minden.

Súlyos cukorbetegség, egész életére gondoskodásra szoruló, halmozottan fogyatékos gyermek, aki sosem lesz képes az önálló életvitelre, vakság, hasnyálmirigy- és veseátültetés… az embernek óvatlanul kiszalad a száján: Hát neked, Vera, bizony nagyon kijutott.

– Igen, lehet így is mondani – mondja erre ő. – Nem vagyok vallásos, szektának sem vagyok tagja, de én nem büntetésnek fogom fel, és még csak nem is úgy, hogy nekem nagyon kijutott. Van egy nagyon jó pszichológusom, aki azt mondta, mindig jusson eszembe, hogy felelős vagyok önmagamért, mint ahogy mindenki más felelős saját magáért. Én sosem éreztem azt, hogy nekem felelősnek kell lennem saját magamért, hanem mindig másokért. Hogy nekem kijutott? Ha nem jutott volna ki, akkor most nem így gondolkodnék, éreznék. Lehet, hogy azzal foglalkoznék, hogy a baloldali hajtincsem miért nem kunkori, vagy a jobboldali szempillám leesett. Olyasmivel foglalkoznék, ami nem feltétlen rossz, de számomra a jelen pillanatban nem érték. Az érték az, hogy az ember embertársaival úgy tudjon beszélni, hogy érdekelje, amiről a másik beszél. Mert ma már keveset beszélnek az emberek, pláne komoly témákról.

Ha elvégzi a főiskolát, hivatalosan is látássérültekkel foglalkozhat. De Vera, aki gyerekkorában pszichológus szeretett volna lenni, további terveket sző. A gyógypedagógia után mentálhigiéniát is végezne.

– Akkor talán a látókkal is foglalkozhatnék. Lehet, őszintébben, gátlások nélkül meg tud nyílni egy látó, ha egy vak emberrel ül szemben. Azt gondolom magamról, vagyok annyira megértő, hogy kinyissam annyira az embereket, hogy megosszák velem azt, amit máskor, más körülmények között soha. Amikor a vonaton utazom, provokálom az embereket a beszélgetéssel, mert nagyon rossz úgy ülnöm, hogy csak a folyamatos zakatolást hallom. Olyan titkokat osztottak meg velem, amelyeket otthon szülőknek vagy a pszichológusuknak soha nem mondtak el.

Ahogy hallgatom Verát, engem is meggyőz, hogy jó pszichológus lenne belőle. Sőt, amilyen élénken, érzékletesen, ráadásul szabatosan beszél, lelki szemeim előtt már egy rádiós stúdióban látom, ahogy betelefonálós műsorban beszélget a hallgatókkal. Csak nem tudom, volt-e már erre példa, hogy látássérült rádióműsort kapjon… De hogy Verának van kulcsa az emberekkel, és hatásosan tudja képviselni az ügyet, vagyis a látássérültek ügyét, azt a következő történet is bizonyítja:

A Láthatatlan Kiállításon dolgozott kísérőként. Itt a látók megtapasztalhatták, milyen a vakok élete. Az éjsötét termekben csak a tapintásukra, a hallásukra és a szaglásukra hagyatkozhattak.

– Egyszer amint hogy becsuktuk az ajtót, és teljes sötétség lett, az egyik látogató közölte, hogy ki akar menni – meséli Vera. – Egyedül persze nem talált volna ki, az én feladatom volt, hogy kivezessem. Pillanatok alatt fel szoktam mérni, kinek mit lehet mondani. „Ha most kimegyünk, fel tudja kapcsolni a villanyt? Én is szeretnék látni, meg tudja nekem oldani?”, tettem fel a kérdést. Megdöbbent. „Még mindig ki akar menni?” – kérdeztem. „Igen, már főleg szeretnék”, felelte. Kimentünk, de mielőtt becsuktam volna belülről az ajtót, még egyszer rákérdeztem: „Biztos, hogy nem akar bejönni?” Mire ő: „Foghatom végig a kezét?” Az egy órás tárlatvezetésen végig fogta a kezem. Annyira félt, hogy otthagyom egyedül a sötétben a hangeffektek, a madárcsicsergés, a csobogás, az utcazaj meg a forró zsír sercegése között. A kiállítás végén volt egy kávézó, ott leültettem és meghívtam egy feketére. Igaz, megbántottam, igaz, olyan dolgokat mondtam neki, amit normális körülmények között nem mondhatok. Hiszen az én helyzetem nem meg változtatható, de őt nem kényszeríthetem a sötétségre. De gondoltam, ha vállalta, hogy eljön a kiállításra, akkor csinálja végig. Akkor átölelt és bocsánatot kért, és én is elnézést kértem, hiszen nem akartam megbántani. Gondolom, élete végéig beszélni fog erről, és ez önmagában sikerélmény.

(A fotók Dénes Gábor készülő dokumentumfilmjéből valók.)