Ajvé után Dafke, de még jöhet a Córesz is

Az új regény, a Dafke valamiféle hangulatot tovább visz, de nem folytatása a hét évvel ezelőtt megjelent, nagy sikerű Ajvénak. A kérdés azonban ennél is felmerül: önéletrajzi-e?

Nem, de mivel egyes szám első személyben írtam, az isten sem mossa le rólam, hogy ez az én történetem. Az Ajvénál még küzdöttem ezellen, de most már nem küzdök. Rájöttem: mindegy, mit mondok, az emberek akkor is azt hiszik, hogy rólam szól. Úgyhogy feladtam a harcot. Csak az anyukámat nem irigylem. Olyan gonosz anyafigurát alkottam ugyanis ebben a könyvben, hogy a saját édesanyám bárhova megy, azt kérdezik tőle: ,,Mondd, te tényleg ilyen rossz anya voltál? Eddig azt hittem, hogy jóban vagytok." Nem könnyű helyzet.

Hát, egész más anyafigura, mint amilyen az Ajvéban volt. Egy könyv fontos karaktereinek megalkotásához kellenek mintafigurák.

De egy regénybeli figurának nem egyetlen mintája van, hanem sok részből gyúrom össze. Azt mondja a férjem, hogy pontosan tudja: a következő regényem róla fog szólni, de a baj az lesz, hogy nem csak róla és akkor majd nézhet. Az eddigiek után meg biztos az lesz a címe, hogy Córesz. Ebből kiderül, hogy van humora, és az is hogy ez már nem lehet a címe. De hogy érthető legyen az aggodalma: amikor írok egy könyvet, és azért az évekig tart, abból soha senki egy bötűt nem lát, beleértve a férjemet is. Csak amikor le van tisztázva, és már megy a nyomdába, akkor mutatom meg a családnak is. Egyetlen egy ember, a szerkesztő, Bognár Róbert szokta látni folyamatában a művet, úgyhogy azért izgul mindig, hogy mikor jön ő mint Córesz.

Abszolút aktuális cím a gazdasági válságban. De most hagyjuk a tréfát. A Dafke főszereplőjének, vagyis az egyes szám első személyű elbeszélőnek az tölti ki az életét a húsz évvel ezelőtti, tehát a rendszerváltás körüli Magyarországon, hogy egy megtermékenyítési programban rész véve próbál teherbe esni. Miért éppen abban a korszakban játszódik a történet?

Mert könnyebben mondják el a történetüket azok, akik már régóta és sikeresen túlvannak ezen. Amikor valaki éppen benne van, akkor nem szívesen beszél, vagy mert fáj sikertelenség, vagy babonából nem akar mondani semmit. Az orvostársadalommal sem akartam hadakozni. Mert ez nem riportkönyv, hanem irodalom. A technika egyébként ma már jobb, de a lelki teher, az időtlen, tehát teljesen mindegy, hogy mikor játszódik a történet. A folyamat ma már egy kicsit gyorsabb, de nem törvényszerűen könnyebb. Egyébként mielőtt a könyv megjelent, megnéztem: drasztikusan nőtt azoknak a száma, akik erre rászorulnak. Most már ott tartunk, hogy körülbelül minden nyolc-tizedik pár érintett, azaz segítség kell a teherbeeséshez.

De ők már jobb feltételek mellett vágnak neki, mint a Dafke főszereplője.

Valamennyire igen. Bár... A könyvbemutatón azt mondta Király Júlia, aki az első olvasó volt, hogy szerinte az egyik legnagyobb érdeme a könyvnek, hogy hihetetlenül jól láttatja az akkori körülményeket. Ahogy olvasta, szinte érezte a szocialista kórház szagát. Ekkor felszólalt egy orvos, aki azt mondta, hogy elnézést, hogy itt ő közbeszól, de csak azt szeretné mondani, hogy lehet, hogy húsz év eltelt a rendszerváltás óta, de ma is pontosan ilyen a magyar kórház. Nem teszi mellé, hogy szocialista, de ugyanaz. Még a szaga is.

Ami viszont letagadhatatlanul önéletrajzi elem a könyvben, hogy a főszereplő újságíró. Pontosabban televíziós szerkesztő-riporter. Visszasírod ezt az időszakodat? Hiányzik a televíziózás?

Jó korszakban csináltam televíziót, tényleg boldoggá tett. Amikor meg úgy éreztem, hogy olyan időszak jön, ami már más, akkor én egy másodpercig nem próbálkoztam tovább. Nincsen bennem keserűség, hogy engem nem dolgoztattak, nem vettek fel. Amikor a TV3 megszűnt, mindenki pánikba esett, elkezdett állást keresni, én meg nem. Amit én ott meg akartam csinálni, azt úgy gondoltam, hogy megcsináltam, tök jó volt, megvolt, kéretik akkor most valami új után nézni, mert ebben már nincs igazán kihívás. Vagy az eredeti kérdésedre válaszolva: nem fáj.

És amit szintén nem tudsz letagadni saját életedből, az a virágok.

Akik ismernek, tudják, hogy a férjemnek van egy virágboltja, meg egy online virágküldő szolgálata, ezért hát jártam én a virágpiacra jó sokat. Tudom, mitől jó egy rózsa. Azt gondoltam, hogy ez egy olyan szép környezet, amiből ki lehetne növeszteni valamiféle történetet

Szerinted létezik olyan, hogy női regény?

Sokáig azt mondtam, hogy nem. Amikor megállsz egy festmény előtt egy múzeumban, akkor nem azt nézed, hogy nő festette-e vagy férfi. Nem szokták megkérdezni az alkotójától, hogy női kép-e. Ha a festő meg az iparművész megússza, miért van az, hogy az írónak, a költőnek és a filmrendezőnek a pofájába vágják? De ahogy múltak az évek, és én is öregebb lettem, azért gondolom, hogy igazából valahol van ilyen. Bizonyos dolgokban létezik nőiesebb hozzáállás. Nem azért, mert érzelmesebb, különösen rettegek mindentől, ami érzelgős, behányok tőle olvasva is és írva is. De mintha a nők érzékenyebbek lennének a részletekre, a fényekre, a szagokra, a látványra. Ha ez érződik a könyvön, akkor lehet női. De visszautasítom azt a női irodalomnak mondott valamit, amelynek már a borítóján eleve magas sarkú cipő és rózsaszín harisnyás láb virít, hogy még véletlenül se lehessen tévedni abban, hogy kiknek van ez belőve. Fáj, ha ezt tekintik női irodalomnak. Nem női, mint ahogy többnyire nem is irodalom. És a hangsúly az utóbbin van.

A te könyveidet férfiak vagy nők olvassák inkább?

A felmérésekből az derül ki, hogy a nők többet olvasnak, mint a férfiak, ezért valószínűleg engem is több nő olvas mint férfi. De nemrég hívott fel például egy ismerősöm, és elmondta, hogy a 17 éves fiának annyira tetszett a Dafke, hogy kölcsönadta a haverjának is. Ez jó érzés. Különösen azért, mert a cselekmény fő szálát tekintve úgymond ,,gyerekcsináló" könyvről van szó, ezért mindenki azt gondolja, hogy ez abszolút női könyv, én meg hiszem, hogy nem. Remek érzés, amikor döbbent férfiaktól kapok e-maileket, akiknek semmi közük a témához, és megfogta őket a könyv annyira, hogy nem voltak restek írni.

Főképp, mert az eljárás, amit leírsz, teljes közreműködést kíván a nő párjától, tehát aki ezt bevállalja, az nem előkelő idegenként szemléli a dolgot.

Így van, csak nem szeret róla beszélni.

Ez a könyv hozzájárul ahhoz, hogy szeressen róla beszélni.

Vagy legalábbis megnyugodjon, hogy nincs egyedül. Mert az ember tényleg hajlamos arra, hogy azt mondja, hogy a fenébe, miért pont én. Ennek a könyvnek a fő vonulata tényleg arról szól, hogy két ember, akinek nem lehet gyereke, hogyan harcol azért, hogy legyen. De talán nemcsak erről szól, van egyfajta családi lét is, ami sokakat megérinthet, legalábbis bízom benne.

Mindenkiben más kép él arról hogyan él egy író. Az én generációmnak fennkölt képet sugalltak: dolgozószobájában, könyvespolc előtt, füstfátyolon keresztül nézett gondterhelten a lencsébe. Másnak pedig Carrie Bradshow ugrik be a Szex és New Yorkból, ahogy a divatos laptopjába pötyög. Te hogyan, mikor írsz?

Talán most az utolsó néhány hónap nem mérvadó, de általában reggel elmegyek dolgozni, délutánig dolgozom, majd összeszedem a gyerekekeimet, házmunka, vacsora. Gyorsan lenyomok néhány fekvőtámaszt, futok néhány kilométert, de ezt legtöbbször még hajnalban teszem, amíg a többiek alszanak. És késő este, amikor már mindenki a könyvek előtt vagy az ágyba, akkor beszabadulok a dolgozószobámba, leülök a számítógép elé és írok. Az a baj, tudod, hogy az írótársak vagy az írótársadalom ezt az életformát mérhetetlenül lealázónak tartja. Úgy gondolja, hogy az író az, aki reggel fölkel, megcsinálja a napi penzumát, esténként eljár a mindenféle közegekbe, beolvad, ott van, jelen van, megtárgyalja, szétszedi, egyebek...

...megváltja a világot...

Igen. Én más vagyok. Ülök a kocsiban, viszem a gyereket az iskolába, edzésre, az alatt a rengeteg idő alatt megszülöm azt, amit éjszaka meg fogok írni.