Az agresszív letámadás műfaja egy agresszív korban - A musicalprodukciónak tökéletes „gyártmánynak” kell lennie
Szomorú az a világ, amelynek a reprezentatív színházi műfaja a musical – mondta nekem évtizedekkel ezelőtt a nagy rendező, Ruszt József. Ajakbiggyesztve legyintett egyet, és hozzátette, hogy el fog múlni. Nem múlt el, nagyon is itt van, a leginkább tömegeket vonzó színházi műfaj.
Lehet fanyalogni, üresen külsődlegesnek, tucatárunak tartani, van közte vacak is, értékes is, de az biztos, hogy a musical agyoncsaphatatlanul eleven.
Magába habzsol mindent, elemeket csen el az elmélyültebb operától, a békebelibb időszakra jellemző operettől, a dzsessztől, poptól, varietétől, balettől, cirkusztól. Mohón bekebelez mindent, bármit felhasznál, amivel a publikum színházba csábítható, és ott ámulatba ejthető. Pénzt fal, de pénzt is fial, azon ritka színházi portéka, amely akár busás haszonnal járhat. Ennek érdekében rendszerint nemcsak művészet, hanem profin megvalósított ipari termék is.
A Talpra, magyar! rockmusical bemutatója a Papp László Budapesti ArénábanKözel sem csupán az ihlet játszik szerepet egy-egy új darab létrejöttében. Többségükben precízen előre megtervezett alkotások ezek, gondosan kitervelt hatásmechanizmussal dolgoznak, megpróbálva előre felmérni, ahogy a hollywoodi filmkészítők zöme, mire lesz vevő a fizetőképes nézősereg. Producerek, alkotók, előadók, háttérben dolgozók esetében egyaránt a maximális profizmus a legfőbb követelmény. Tökéletes „gyártmánynak” kell lennie a musicalprodukciónak. Nem kerülhet homokszem a gépezetbe. Bármi is történik, a show-nak mennie kell, lehetőleg nagy városokban, nagy színházakban, alsó hangon több százas szériákat futva, és ugyanolyan csodálnivalónak kell lennie a Broadwayn, a West Enden, Németországban, Japánban, Ausztráliában...
Ami más műfajok esetében tilos, a musicalnél bevett szokás, sőt gyakran szabály,
a világ bármely táján ugyanabban a rendezői felfogásban, ugyanolyan díszletekben, jelmezekben kell játszani, mint az ősbemutatón.
Ahogy egy-egy üzletláncon belül a hamburgert is kötelező ugyanolyanra sütni a földkerekség bármely részén. Létezik az úgynevezett non-replica jog, ekkor eltérhet a rendező az eredeti megoldásoktól. Ez kivívható a rendező és a színház kellő hírnevével. Például Szirtes Tamás a világon elsőként kapott non-replica jogot a Mamma Mia! magyarországi, 2014-es bemutatójához, de akkor már mögötte volt sok-sok sikeres musicalprodukció. És hát azért az is igaz, hogy ha a jogtulajdonosok a kelet-európai színházak piacát is magukénak akarják tudni, szemet kell hunyniuk amiatt, hogy jó néhány dolog, ami gazdagabb országokban nem okoz gondot, itt a színpadtechnika fogyatékosságai miatt nem csinálható meg. De azért már nálunk is tud perfektül működni az ámulatkeltés. Hosszú volt az idáig vezető út.
A musical fáj a színészeknek, a többi műfaj pedig a közönségnek, szokta mondani Szirtes, a Madách Színház igazgatója, rendezője ironikusan. Akkor jutott erre a felismerésre, amikor az átlagosnál jóval hosszabb ideig próbálták az azóta már több mint 37 éve játszott Macskákat, amely tán az első nyugati típusú musicalbemutatónak tekinthető nálunk. Ez a színészektől is rendkívüli mozgáskészséget igényelt, amihez nem feltétlenül voltak hozzászokva, emiatt ez fájt nekik. Az Operaház zseniális koreográfusa, Seregi László pedig tréningezte őket, ahogy a táncosokat is, úgy istenigazából. Közben ő maga szintén tanulta a műfajt. Többeket meggyötört a próbákon, de aztán ennek igencsak meglett az eredménye. Webber művéhez meg kellett tanulni a „fájdalmas” profizmust. Működtetni kellett az akkor irtózatosan bonyolultnak tűnő színpadtechnikát, amely azóta csak egyre bonyolultabban összetett lett. Ma már valószínűleg a Macskák a Madách legkevésbé komplikált zenés előadása.
Azóta szép számmal vannak nálunk erre a műfajra külön kiképzett színészek, akik elvileg egyformán jól tudnak játszani, énekelni, táncolni, bár az is Szirtes mondásai közé tartozik, hogy ebből általában legalább egyet meg kell bocsátani a színésznek. Az ritkaságszámba megy ugyanis, hogy valakinek operai hangja legyen, és hozzá akár Fred Astaire-t lepipáló tánctudása. Az is igaz, hogy nem minden musicalben kell teljesen egyformán tudni mindent, a Macskákban például sokkal központibb szerephez jut a tánc, mint Az Operaház fantomjában, amelyben viszont igencsak acélos hangokra van szükség.
A Titanic című musical bemutatója VeszprémbenGálvölgyi Jánosnak mondogatta a fő atyamestere, Kazimir Károly, hogy „apuskám, olyan jó színész legyél, hogy ne lehessen lekettőzni”. Vagyis legyen annyira egyedi, mással nem behelyettesíthető. A musicalekben viszont a hármas, sőt négyes szereposztás is természetes, ami tetszik, nem tetszik, azt jelenti, hogy a biztos üzemmenet érdekében bizony mindenkinek behelyettesíthetőnek kell lennie. Hofi, Honthy Hanna helyett nemigen jöhetett volna be más, ahogy Bessenyei Ferenc helyett sem a Hegedűs a háztetőnbe, Tevje szerepébe. Abból valószínűleg mutatós kis balhé kerekedett volna. A modern kori musical azonban a behelyettesíthetőség műfaja is. A Hegedűs a háztetőn, a My Fair Lady, akár a West Side Story is más, mint a mostani színes-szagos musicalek, amelyek szinte megbombázzák a nézőket temérdek hatáselemmel, a szuper filmekkel versenyre kelve.
Gondoljunk vissza, hogy ezekhez képest milyen szeriőz, már-már leheletfinom, a lélek apró rezdüléseire is hangsúlyt helyező Ránki György–Hubay Miklós–Vas István Egy szerelem három éjszakája című alkotása, amelyet az első magyar musicalnek tartanak. Háború idején játszódik, mégis semmi látványelem, izgalmas csata, egy szobában történnek a dolgok, miközben átélhetjük, hogy sok minden elvész abból, ami nekünk fontos volt, amit szerettünk. Az Evita pedig, a Rockszínház első produkciójaként az akkor még létező margitszigeti Parkmoziban azzal is, hogy sátorokban lakva lelkes szabadcsapatként próbáltak a szereplők, és a szinte világmegváltó hevületük táplálta a produkciót, azt mutatta meg, hogy lehet ilyen szegény színházi körülmények között akarattal, hittel, diákos ügybuzgalommal is musicalt előadni. Ekkor nem is olyan fontos, hogy hű, de szuper legyen a látvány.
Musicalt még alternatív körülmények között is lehet játszani.
Amikor például elég rútul leszorították a pályáról a Rockszínházat, azért egy ideig nyomokban tovább élt a falatnyi Pinceszínházban, ahol Miklós Tibor nagy intenzitással táplálta a tüzet. Merészen bemutatta például a Rent című musicalt, amelyben van düh, agresszió, alkohol- és drogmámor, végzetes elkeseredés, homoszexualitás, ott van benne a pokloknak a pokla, amit ebben az alapvetően populáris műfajban ritkán szokás megmutatni. Az amúgy ütős darab valószínűleg nem véletlenül nem jutott el egyetlen más budapesti teátrumba, még azok stúdióiba sem. Győrben viszont Nagy Viktornak volt mersze bemutatni. Kiverte vele a biztosítékot. Többek szerint abban, hogy távoznia kellett a színház éléről, valószínűleg ez is közrejátszott.
A Budapesti Operettszínház Kerényi Miklós Gábor nevével fémjelzett időszakának legnagyobb sikere a Rómeó és Júlia musicalváltozata volt. Abban aztán pörgött, forgott, süllyedt, emelkedett, csillogott-villogott temérdek minden, abszolút profi módon. De én sehogy sem tudtam megszokni a Shakespeare művéhez szerintem méltatlan, túl könnyed zenét. Mit mondjak, Bernsteinnek klasszisokkal jobban sikerült megzenésítenie a West Side Storyban a Rómeó és Júliát. De Kerényi Miklós Gábor ütőképes társulatot hozott össze, jelentős külföldi sikerekkel, vitatható és jó előadásokkal. Lőrinczy György gördülékenyen vette át tőle a stafétabotot. Az utóbbi időkből kellemes könnyedség az Apácashow, és kiemelkedő teljesítmény a Réthly Attila rendezte Dorian Gray, meg a Székely Kriszta által színpadra vitt István, a király.
Az Operettben új korszak kezdődött Kiss B. Attila irányításával. Az erre a szezonra tervezett musicalbemutató, a La Mancha lovagja, a koronavírus- járvány miatt elmaradt. Ősszel nyilván pótolják. A musical változatlanul hódít, szó sincs arról, hogy „elmúlt” volna, hiszen az a zaklatott, túl impulzív, erőszakos, hangos kor, amelynek a szülötte, bizony – akarjuk, nem akarjuk – még mindig nagyon is a mi világunk.
