A zenével mindannyian többek leszünk – Várjon Dénes a hamis sztárkultuszról és az igazi harmóniáról

– Ha nem zongorázhatna tovább, mit kezdene az életével?

– Azt remélem, ez soha nem fog megtörténni. Sok minden érdekel, de csak a zenén keresztül. Kicsi gyerekkorom óta semmi mást nem akartam csinálni, csakis zongorázni.

– Pedig a szülei nem zenéltek. Kitől örökölte a tehetségét?

– Édesapám mérnök volt, édesanyám számítástechnikával foglalkozott, de nálunk otthon mindig szólt a zene, rengeteg lemezünk volt. Egyébként anyukám nagymamája zongoratanárnő, a nagynénje pedig – Varga Magda, Cserhalmi György színészművész édesanyja – operaénekes volt. A szüleim kiskoromtól rendszeresen vittek az operába, elbűvölve néztem a Diótörőt és A hattyúk tavát. Ez volt az első két előadás, amit láttam. Aztán beírattak a VII. kerületi zenei általános iskolába, és egy év múlva, hétévesen, elkezdtem zongorázni.

– Volt otthon saját zongorája?

– Csak a dédnagymamámtól örökölt öreg kis pianínóm: a „csodaszép szörnyszülött”. Gyönyörű faragások voltak rajta, de egy egész hanggal mélyebben szólt, és folyton zúgott. Mégis imádtam a régies hangját, s amikor később jobb hangszert kaptam, nehezen szoktam meg. Tizenkét éves koromban felvettek a Zeneakadémia előszítő tagozatára, és ekkor úgy éreztem, új világ nyílt meg előttem. Szenvedélyemmé vált a zongorázás és óriási lelkesedéssel kezdtem el gyakorolni.

Fotó: Bazánth Ivola

– Más művészi pályát felnőttként is el lehet kezdeni. A zenélést miért kell ilyen korán?

– Tény: ha valaki hét-nyolc éves kora körül nem kezdi el a zenetanulást, nehezen lehet belőle muzsikus. Hosszú idő kell ahhoz, hogy egy gyerek megismerkedjen a hangszerével, a mozdulatok és a hangok természetes módon összekapcsolódjanak, kialakuljon a belső hallása. A zene is olyan, mint a nyelvtanulás: aki húszévesen vág bele, nem tudja úgy kifejezni magát, mint aki anyanyelvi közegben nőtt föl.

– Ráadásul a hangjegyek nyelvét kevesen beszélik. Tán ez is oka annak, hogy a zenészek világa mintha egy kicsit zártabb lenne, sokan a bíráló kritikát is nehezen tűrik.

– A túlérzékenység a koncertezés pszichológiájából is adódhat. A zenész szinte lemeztelenedik lelkileg a pódiumon, s ez sérülékennyé teszi. A koncertezés olyan, mint a versenysport: abban a néhány percben, órában kell csúcsformában lenni, mindent kiadni magunkból. Nagyon sok szellemi, fizikai felkészülés van e mögött. A mi életformánkkal együtt jár a rengeteg utazás is, ami roppant fárasztó és stresszes tud lenni. Nehéz elviselni, ha ezután megjelenik egy felületes kritika, amely inkább arról szól, aki írta, és nem az előadásról. Ugyanakkor szerintem nem szabad a kritikákat túlreagálni.

– Visszatérve az ön pályájához: 1991-ben fejezte be a Zeneakadémiát. Többektől hallottam: leginkább szólistaképzés folyik ott. Közös muzsikálásra, kamarazenélésre alig készítették fel a hallgatókat.

– Ezzel nem értek egyet. Legalábbis én egy szerencsés generáció tagja vagyok: a mi időnkben a kamarazenei oktatás párját ritkítóan magas színvonalú volt. Kurtág Györgyhöz, Rados Ferenchez és Devich Sándorhoz járhattam hetente többször is, és emellett külföldön olyan óriási muzsikusoktól tanulhattam kamarazenét, mint Schiff András és Végh Sándor. Kurtággal tizenöt éves koromtól tíz éven át dolgoztunk, rendszerint szombat reggelenként már nyolc órakor, a legteljesebb intenzitással. Sokszor másfél órán át magyarázott néhány ütemet, ezen keresztül megmutatott egy teljes horizontot: beszélt a szerzőről, az adott korról, irodalomról, nyelvről, szellemi életről, és mindezt olyan hőfokon, hogy szájtátva hallgattuk. Aztán mikor lediplomáztunk, és kikerültünk az életbe, jött a hidegzuhany. A „zeneipar” karriergépezetével soha nem tudtam megbarátkozni.

– Hogy érti ezt?

– A zenei életben időnként találkozik az ember egyfajta hamis szemlélettel, miszerint a kamarazenélés alacsonyabb rendű és csak a szóló előadások számítanak. Működik a sztárkultusz. A kamaraegyüttes zongoristáját legfeljebb mint „zongorakísérőt” említik meg. Ez nagyon dilettáns. Elég, ha arra gondolunk: a szerzők is gyakran zongorára és hegedűre komponálták szonátáikat, nem pedig fordítva. Nem létezik külön szólista és kamaramuzsikus, a zenében sincs kis szerep vagy nagy szerep. Én soha nem voltam sztáralkat, az öncélú külsőségek távol állnak tőlem.

– Mások épp ezért is értékelik önt nagyra. Miután ’91-ben lediplomázott, Svájcban megnyerte az Anda Géza nemzetközi zongoraversenyt. Máig ön az egyetlen magyar, aki ott győzni tudott.

– A svájci versenyen a zsűri elnöke a világhírű karmester és hegedűművész, Végh Sándor volt. A verseny utóéletéhez hozzátartozott, hogy bár nagyon fontos helyszíneken, fesztiválokon léphettem fel – mint például a Salzburgi Ünnepi Játékok –, mégsem akartak mindent kisajtolni belőlem, mint egy versenyistállóban. Megtervezett ütemben jöttek a fellépések. Rengeteg új művet tanultam meg ekkor. Én a lassú építkezés híve vagyok.

– Ehhez képest a Bachtrack nemzetközi zenei magazin 2014-es listája szerint ön a világon az ötödik legtöbbet koncertező zongoraművész.

– Mindez Körner Tamás érdeme is, hisz ő a zenei menedzserem már évek óta. Amikor annak idején Tamás a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója volt, akkor is azt gondoltam: nála jobb impresszárió nem létezik. Éppen ezért volt nagy öröm számomra, amikor megkeresett és felajánlotta, hogy vállalná a képviseletemet.

– Az ön felesége, Simon Izabella is zongoraművész. Művészi rivalizálás nem zavarja a magánéletet?

– Feleségemmel gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Nincs köztünk rivalizálás, őszintén drukkolunk és segítünk egymásnak. Ő a legfontosabb visszajelzés nekem, zenei és emberi szempontból is. Közös életünket még teljesebbé tette a kislányunk megszületése. A feleségem csak úgy vállal külföldi turnét, ha megszervezhető, hogy őt is magával vigye, ha akad, aki vigyázzon rá, amíg fellép. A lányunk imád utazni, még nincs hatéves, de Új-Zélandtól Amerikáig már nagyon sok helyen járt. Én is csak annyi munkát vállalok, hogy mellette maradjon elég időm a családomra. Ezzel együtt is több fellépésem volt 2016-ban, mint 2014-ben, a Bachtrack felmérése idején. Évente körülbelül hetven koncertet adok. Ha hozzáadjuk az utazásokat, próbákat, új darabok tanulását, ez nagyon sok. Korábban tanítottam is a Zeneakadémián, de ezt már le kellett mondanom.

– Úgy tudom, éveken át ingyen oktatott a zeneművészetin. Miért?

– Óraadó voltam, s hogy ne kelljen adminisztrálni, gondoltam, egyszerűbb, ha nem veszem fel az óradíjamat. Másfelől ez a diákkoromból is jön: egykori mestereimtől elképesztő mennyiségű plusz órát kaptam, és soha nem kértek érte semmit. Már rég lediplomáztam, de még két-három évig rendszeresen visszajártam Radoshoz, Kurtághoz, ingyen.

– Neves gyógytornászunk, Dévény Anna alapítványánál is gyakran fellép, ott is ingyen.

– Anna a legközelebbi családi barátunk, rengeteget segít abban, hogy a turnékat fizikailag is jól bírjam. Ő szerettette meg velem a mozgást. Előfordult, hogy egy hosszú fárasztó koncertsorozatról éjjel érkeztem haza, egész nap cipekedtem. Felhívtam Annát: mikor mehetnék el hozzá– „Most ide tudsz jönni?” – kérdezte. És éjfélkor is kezelt. Ő sem kért tőlem soha egy fillért sem. Nála kevésbé anyagias ember nincs a földön. Boldogan zongorázom náluk bármikor.

– A tavalyi, 2016-os év sikerszériát hozott önnek. Bartók–Pásztory-díjat kapott, a Hungarotonnál a Concerto Budapesttel Keller András dirigálásával lemezre vette Beethovennek mind az öt zongoraversenyét, ezért önöknek ítélték az év Gramofon-díját. Emellett koncertet adott a Carnegie Hallban is. A The New York Times kritikusa azt írta önről: „Megnyerő művészete felülmúlja több, a Carnegie Hall nagy színpadán megforduló nagynevű sztárét.” Van még följebb– Mi hajtja még a pályán?

– Számomra nem az a fontos, hogy följebb, hanem, hogy tovább. Ma is állandóan bővítem a repertoáromat, s persze inspirál, ha jó helyeken léphetek fel. Egy turné sikerét az is jelzi, hogy visszahívják-e az embert. Ebben a szezonban, májusban újra koncertezem New Yorkban, és 2018-ban több hosszabb amerikai turném is lesz. Emellett lemezfelvételekre is készülök. Nagy megtiszteltetés, hogy a Beethoven-albumunk az International Classical Music Awards (ICMA) szavazásán a legjobb versenyműdíj várományosai közé került.

– Az ICMA nemzetközi zsűrije a világ minden táján kiadott, sok ezer lemezből válogat, és dönt az év legjobb komolyzenei albumairól. Ön egy másik CD-vel – Schumann zongoraversenyével – már bejutott a legjobb három közé. Körner Tamás azt mondta, ez zenében olyan, mint az Oscar-díj jelölésébe bekerülni.

– A Schumann-album elkészítésére a nagyszerű svájci karmester, Heinz Holliger kért fel, és a kölni rádiózenekarral dolgoztunk együtt. Óriási dolog, hogy a lemezünket az ICMA beválogatta a legjobb három közé. Január közepén lesz az eredményhirdetés, de nem foglalkozom ezzel. Az embernek jólesnek az elismerések, de tényleg nem ez a lényeg.

– Zenei közéleti kérdésekben nem szokott megnyilvánulni, pedig ideológiai és érdekharcok nyilván ebben a műfajban is vannak.

– Kezdettől fogva az volt a célom, hogy megőrizzem a függetlenségemet művészileg, szellemileg, egzisztenciálisan is. Épp ezért soha nem tartoztam semmilyen zenei intézményhez, szerencsére nem is szorultam rá. Így rosszfajta belső érdekharcokban sem kellett részt vennem. Mindig volt hajszálnyi kívülállásom. A lelki alkatom is olyan, hogy inkább megpróbálok a jó dolgokra figyelni, azokban részt venni. Nagyon fontos számomra, hogy feleségemmel közös művészeti vezetéssel, a Zeneakadémia szervezésében sikerült elindítanunk a Kamara.hu nemzetközi kamarazene fesztiválunkat. Minden év novemberében egy-egy fontos témát járunk körül a zenében. Óriási öröm, hogy hazai és külföldi muzsikus barátainkkal létre tudunk hozni egy olyan „szigetet”, ahol a hasonló szemléletű művészek találkozhatnak.

– Bevallom, gyakran irigykedve nézem a muzsikusokat a színpadon. Az együttzenélésben olyan emberi harmónia van, amit a mindennapokban, társadalmi szinten nem tudunk elérni.

– A zenélésben benne van a közös alkotás öröme. Csapatban a különbözőségek is izgalmasak. Nem az a lényeg, hogy ugyanazt gondoljuk, hanem hogy rezonáljunk egymásra. Egy jó kamaraegyüttesben, mint minden igazi közösségben, az ember saját magát is újra tudja gondolni, miközben ajtót nyit mások felé. Ajánlom mindenkinek: az új évben hallgasson több zenét. A muzsikából sok minden megtanulható. Például az is, hogy együtt, egymásra odafigyelve megszülethet valami új, amitől mindannyian többek leszünk.