A világot jelentő zsírosdeszkák

Manapság minden jobb helyen, amelyik ad magára, kaphatunk egy jól átsült nagymonológot is a bélszínünk mellé, ha már cigarettáznunk végképp nem lehet, szívjunk kultúrát. A népi zenekarok ideje lejárt, a népszínművek ideje jött el. Üzletileg is járható útnak látszik, szerény négyfogásos menüt tízfogásos áron lehet rásózni a vendégre, ha a konyhában folyó drámát a teremben zajló dráma leplezi el. És a vendég is jól jár, azzal a boldog tudattal tér meg övéihez, hogy Thália papjainál járt, nem a Kisrablóban.

Mint a fenti bekezdésből talán kiderül, magam némileg szkeptikus voltam az új irányzatot illetően, de, mint éppen tőlük tudjuk, a puding olvasópróbája az evés (sosem volt e tétel aktuálisabb, mint e tekintetben), így aztán – kis noszogatásra – részt vettem két gasztroszínházi élményen is, amelyeknek hatására előítéleteimet utóítéletté vagyok kénytelen változtatni.

Egy monarchiabelinek álcázott terézvárosi sörházba „Švejk! Vacsorázzunk” felkiáltással toborozzák az érdeklődőket. A szerzők J. Hašek és Tóth Zoltán, és méltán. Az író-színész ugyanis alaposan továbbírta a derék katona történetét. Voltaképpen a regény híres kocsmajeleneteit variálja, véget nem érő monológokban, egy-két sört felhörpintve, míg mi „jellegzetes” cseh vacsoránkat fogyasztjuk. Švejk úr kocsmai filozófiáját világháborús magyar dalok teszik végleg monarchistává.

Egy körúti szálloda orfeumában viszont igazi interaktív kriminek lehetünk tanúi. Sőt, koronatanúi. Fiatal, lelkes színészek és színészpalánták igyekeznek bevonni bennünket a fogások közötti felvonásokban előadott családi drámába, ahol egy jókedvű meglepetésparti fordul át véres gyilkosságba – ahogy ez a krimiknél szokás. A süti után még ki is találhatjuk, ki a tettes (hogy a főszakács keze benne van, az nem kérdés), aztán felhajtjuk italunk Utolsó cseppjét, így utalva játékosan a darab címére, és jókedvűen távozunk.

Van étel a halál után!