A Vaslady
Túlságosan kihívó a dámadráma. Filmre való. A vidéki fűszereslányból lett miniszterelnök, a meredek karrier, a háborúzó asszony a férfitársadalom élén, a decens szerepekkel szakító államnő, a konzervatív kosztümös pártvezér – mind provokáló. A kihívás vonzereje csak erősödött, amikor kiderült, hogy Lady Thatcher ennyire bír hasonlítani Meryl Streepre.
Az angol királynőhöz címzett kitűnő film nyomában kamera után kiáltott a különleges miniszterelnök asszony sorsa is. Ám az efféle regényes életrajzokat általában a diadal pillanataiban szokták abbahagyni, fanfárok zengése között. Így kerek. És a nézőnek is megvan a komfortérzése. (Lám, nem hiába lélegzett együtt másfél órán át ezzel a hőssel... Kiteljesedett.) Itt meg a hajdani, ellentmondást nem tűrő Vaslady teáscsészéket mosogat, szeme kihunyt, járása téveteg, emlékezete gyarló. Nincs már itt, aki egész életében magától értetődően volt mellette, mint eposzban az invokáció, Mr. Thatcher, akivel be lehetne fejezni a végig nem mondott mondatokat, együtt lehetne füstölögni az árak emelkedésén, az időskori gyámság béklyói miatt, az önálló döntések elvesztésén. (Pedig épp ezek miatt volt ő „Vaslady”.)
Lady Thatchernek volt honnan leesnie. Volt honnan egyedül maradnia. S lenne mire emlékezni, ha tudna. Hogy a film nem dokumentálja lépésről lépésre az emelkedés útját, a zenitet, az ereszkedés stációit – természetes. Nem tanulmány, monográfia, historikus ének ez, csak egy film. EGY FILM. Amelynek szerencsés körülménye, hogy hőse történelmi pillanatoknak is főszereplője, csinált jót-rosszat, egy országon mozdított, egy világot befolyásolt, ott a helye a történelemkönyvekben. De nem ez a lényeg. Ez csak egyike a kihívás eszközeinek. A lényeg: a megöregedés tragédiája. A feleslegesség gyásza. A befejezetlen szimfónia. A rebbenékenység. Az életen túl, a halálon innen állapot. Az egyirányú út. Amelyet a film jobban mutathat meg, mint a betű, a szín, a térforma.
(Címszerepben Meryl Streep. Mr. Thatcher: Jim Broadbent. Rendezte: Phyllida Lloyd.)
